Magyar szavak

Alabárd | Alaj | Attila kardja | Ágyú | Bej | Bejler bej | Bejlik | Boszorkány | Boszorkánycsomók | Boszorkánygomba | Boszorkánygyökér | Boszorkánygyűrű | Boszorkányhagyma | Boszorkányléptefű | Boszorkánypörök | Boszorkányseprő | Böjti boszorkány | Bombárda | Bunkó | Buzogány | Cigány boszorkányhit | Csákány | Dárda | Hajduk | Hajító dárda | Igricek | Istenitéletek | Íj |Janicsár | Janicsár-zene | Jatagán | Kaftán | Kard | Kopja | Lidérc | Lidércfény | Lidércnyomás | Mandragora | Mozsár | Nadragulya | Nyíl | Paizs v. pajzs | Pallos | Pallósjog | Puzdra v. tegez | Sisak | Szablya | Számszeríj | Szittyák | Szittya istenségek | Tarack | Vasorru bába | Vitézségi érem

Alabárd

(ném. Hellebarde), nemcsak szúrásra, de vágásra is alkalmazháto lándzsa; a 2-2,5 m: hosszu, vaspántokkal, v. sűrün egymás mellé bevert szögek által a kettévágás ellen biztosított nyél végén vas v. acélnyárs van, mely alul egyfelül erős, széles bárdot. másfelül vagy egyenesen ki. álló, v. kampósan lefelé hajló éket képez.A nyárssal szúrtak, a bárddal keresztül vágták. a sisakot vagy a vértet, s a kampóval lerántották a lovast. Már a X. században használtak alabárdot Spanyolországban.: Közép-Európában azután leginkább úgy terjedt el, hogy az elszegényedett, lótartásra többé nem eléggé tehetős nemesek gyalogharcban használták hosszu nyélre szgezett csatabádjaikat. A XIV. században a svájci gyalogságnak főfegyvere volt az alabárd a lovasított nemesség ellen vivott harcaiban, valamint Csehországban a husziták is kedvelték e fegyvert. Később és pedig egészen e század eejéig több seregben a gyalogság altisztjei és tisztjei könnyü alabárddal (sponton) voltak felfegyverezve. Most már csakis az udvari fény emelésére szolgáló testőrszázadok vonulnak ki diszben alabárddal. Magyarországon a koronaőrség legénysége jelenleg is alabárddal vonul ki s áll őrt ama helyiség előtt, amelyben a koronát s a többi királyi jelvényt őrzik.

Vissza az oldal tetejére

Dárda

döfésre és hajításra alkalmas fegyver, mely 1,5 m hosszu, 3-4 cm. vastag fanyélből és annak végére erősített 30-40 cm. hosszu, végén nyílalaku pengéből állott. A rómaiak piluma is a dárdák egy neme volt.

Vissza az oldal tetejére

Hajító dárda

A lándsához hasonló támadó fegyver, mely a lövő fegyverek feltalálása és általános alkalmazása előtt mind a gyalog, mind a lovas harcosok egyik főfegyverét képezte. Általában kétféle H.-ákat alkalmaztak: csakis hajításra és hajításra meg döfésre is alkalmazhatókat. Némely H.-ára zsineg vagy szij is volt alkalmazva, melynél fogva az elhajított dárdát vissza lehetett rántani.

Vissza az oldal tetejére

Bunkó

Egyik végén vastagodó vagy görcsös (bütykös) bot; az első támadó fegyver, amelyet az ős ember használt s amelynek módosításaiból, - amint azt különösen az oceániai benszülötteknél talált fa-, kő- és csontfegyverek mutatják - keletkezett a buzogány, az egy- és a kétélü kard. - B. az ágyutörlő egyik végén levő, hengeralaku, a törlő rudjánál vastagabb része. - Bunkoló, l. Sulyok. Bunkóragya (Podosphaera Lev,), szilvafa, kökény és galagonya levelein élő ragyagomba, hazánkban 2 fajjal.

Vissza az oldal tetejére

Buzogány

Régi magyar fegyver, bar nem a legrégebbiek közül való. A honfoglaló magyarság még nem ismerte; Bölcs Leo császár "Taktikája"szerint Árpád népének támadó fegyverei közé a nyil, kard és kopja tartozott,; az ősmagyar leletekben ezeken kivül ritkábban még csákány vagy fokos is előfordul, de buzogányt egyben sem találtak. A B. a XIV. század folyamán kezd a nyugati népeknél ismeretessé válni, nálunk valamivel előbb terjedhetett el s alighanem a XIII. század közepén letelepült kunok honosították meg, vagy pedig a tatárok. A neve mindenesetre arra mutat, hogy a törökségtől került hozzánk; a boszgán v. buszgán a. m. zuzó, romboló, ami teljesen kifejezi a fegyvernem tulajdonképeni rendeltetését. Ez egyszersmind mutatja, hogy vezéri vagy fejedelmi jelvényül való használata későbbi eredetü. Valószinüleg legelőbb az oszmán törökök alkalmazták a bizánci és nyugat-európai sceptrum mintájára s tőlük jött át hozzánk, midőn az erdélyi fejedelmelmek B.- t küldtek a fejedelmi székbe való beiktatásuk alkalmával. A M. N. Muzeum régiségtárában van egy pár ilyen, türkiszekkel kirakott stb. fejedelmi buzogány, többek közt egy II. Rákóczi György cimerével. Mind a mellett már egy 1512. képen (Arch. Ért. 1891, 391.) azt látjuk, hogy a XVI. sz. elején a magyar főuri viselet kiegészitő része a B. volt. A B.-nak többféle változata ismeretes; nálunk a legrégibb formája az u. n. tollas B., mely öt, hat vagy hét háromszögü lapból álló szárnyszerü kiágazással volt ellátva, ezeknél a fej idoma hegyére állított négyszöghöz hasonló; későbbi a gerezdes B., melynél a szárnyak szorosan egymás mellett vannak, ennél a fej körteidomu s ilyenek vagy gömbös fejüek voltak a török szultánoktól ajándékozott disz-buzogányok; egy más változat volt a tüskés B. vagy csatacsillag, melynek nálunk legrégibb emléke a XV. század kezdetéről való homoród-szent-mártoni falfestmény kun vitézeinek a buzogánya; a láncos B.-nál vagy láncos botnál a B.-fej egy lánccal van a nyéllel összekötve. (Arch. Ért. 1890. 403.)

Vissza az oldal tetejére

Paizs v. pajzs

(clipeus), a régiek vágás és döfés ellen védő fegyvere, melynek alakja és nagysága sokszor változott. A görögöknél a P. eleinte kerek (pelta), a Homeros utáni időben tojásdad és olyan nagy volt, hogy az embert egészen födte. Az utóbb említett hosszu oldalain bevágás volt. Ilyeneket látni a beociai érmeken. Később ismét a kerek P. divatja járta. Még későbben olyan kisebb P.-ot használtak, amelyekhez bőrkötény volt erősítve. A P. 5-7 egymásra ragasztott marhabőrből készült s ezt vékony érclemez borította, az érclemezt a P. szélén domboru fejü szögek erősítették a bőrrétegekhez. Közepén egy nagyfejü díszes szög volt - a köldök. Itt voltak a jelvények is alkalmazva. Az athénieké bagoly, a tébeieké szfinx, a spártaiaké D betü, ezért nevezték az utóbbiak a P.-ot lambdának. A kerek P. súlya 6, a tojásdadé 14 kg. volt. A rómaiak P.-a eleinte négyszögü volt, etruszk befolyás következtében ezeket csakhamar kerek érc-P.-ok váltották fel (aspis), aztán a szamnita vagy mások szerint gallus fél- vagy háromnegyed hengeralaku scutumnak nevezett P. jött divatba. Ezt fából készítették, vászonnal és bőrrel vonták be, szélei pedig meg voltak vasalva. aztán a kerek parma jött használatba. Ezek az alakok váltakoztak és gyakran ismétlődtek. Később a tojásdad alaku P.-okat nevezték clipeusnak. A P. közepén volt az umbo (köldök), amelyet díszítés vett körül. Leggyakoribb díszítés: a szárnyas és koszorus villámsugarak, a sas, a félhold stb. A P. belsejében az illető harcos neve és csapatjának jelzése olvasható. Az ó-persáké vesszőfonadékból készült nagy P. volt, amelynek alsó érchegyét a földbe szúrták. A rómaiak és görögök a P.-t nem csak egyenként való harcnál használták, de egész osztályok akként tolták egymás mellé s félig egymás fölé a P.-okat, hogy a csapat mintegy mellvéddel volt födve. A gallusok P.-a Julius Caesar szerint fából vagy vesszőfonadékból készült, de voktak bronzból valók is. Az ariminumi érmeken látható gallus P.-ok tojásdad-alakuak. Az ysgwydnek nevezett ó-brit P. a római scutumhoz volt hasonló. Az arabok P.-a kerekded, a frankoké szintén, de ezeknek volt tojásdad- és mondola-alaku P.-uk is. A frank P.-ok rendesen hársfából készültek s az V. sz.-ban közepüket sárgára, szélüket fehérre festették. A normannoké leginkább hosszukás tojásalaku.A XI. és XII. sz.-ban az európai P.-ok leginkább mandola-alakuak és homoruak, hogy a harcos minden oldalról be legyen takarva. kerek P.-uk csak a könnyü fegyverzetü gyalogosoknak volt. A XII. sz. vége felé a P.-ok kisebbedtek, különösen Franciaországban, hol alakjuk tojásdad és kerek ebben az időben. Spanyolországban alul hegyben végződő, felül egyenes vonallal határolt P.-ok voltak divatban. A XIII. sz.-ban Franciaországban a petit écunek nevezett kis háromszögletü P.-ok terjedtek el a lovagok között, ezek rendesen címeralakokkal voltak befestve és bőrszalagokkal akasztattak a nyakra. Általában deszkából készültek és krétás enyvbe áztatott vászonnal voltak bevonva és pedig azért, mert igy a vászonra jól lehetett a címerképeket festeni. A vagyonosabbak bőrrel vonták be. A XIII. sz. vége felé ismét nagyobb P.-ok jöttek használatba, alsó hegyüket a gyalogság a földbe szúrta s teljesen födve, mintegy olasz fal mögül harcolt. A festett P.-okat, az idő viszontagságaitól óvandó, tokban, borítékban tartották. A lovagok a XIV. sz.-ban háromszögletü kis P.-okat használtak, amelyeknek felső oldalát nem egyenes, hanem hajlott vonal határolta. A háromszögalaktól eltérő P.-okat tárcsának nevezték. Ezeknek a jobb szélük felső részén bevágás volt alkalmazva, hogy az ellenségnek szegzett dsidát v. kopját rá lehessen támasztani. A XV. sz.-tól kezdve a lovagok csak torna alkalmával használtak P.-ot, mert ebben az időben már a lemezpáncélok annyira tökéletesedtek, hogy fölöslegessé vált a csatában. Tárcsának különben nemcsak az imént leirtakat nevezték, hanem gyakran a nagy gyalogsági P.-okat, megkülönböztetendő a lovasságétól (targa, targia, targica, pelta, targe, targhetta). A gyalogság P.-ának egy másik nemét pavois, pavart, pavese, palvesenek is mondták. E terjedelmes P.-okat leginkább a számszeríjjasok használták, azért, hogy a húr megfeszítésének ideje alatt tetőtől talpig födve legyenek. A pavois magassága 1 m., szélessége 40-50 cm. Belsejének közepén felülről lefelé futó vályu volt, mely a külső oldalon gerincet alkotott. Ennek az volt a rendeltetése, hogy a földbe vert karóhoz lehessen a P.-ot támasztani, a gerincnek pedig az, hogy a P.-nak nagyobb ellenálló képességet szerezzen. A tallevas a közönséges tárcsától abban különbözött, hogy két oldala hajlott volt. A magyar P. trapezalaku és homoru még a XV., XVI. sz.-ban is. Spanyol-, Francia-, Olaszországban, továbbá Angliában a XIII. és XVI. sz. között a másoktól átvett adargát is használták, amely erős merev bőrből készült, tojásdad-, sziv- és kettősen tojásdad-alaku volt. Ezeket különben leginkább Spanyolországban használták, ahol az alcanciasnak nevezett fegyverjátékoknál még a XVIII. sz.-ban is szokásosak voltak.P., a heraldikában a címer egyik legfőbb kelléke, melyben a címeralak foglal helyet. Heraldikai P. a. m. címerrel a heraldika szabályai szerint ékített P. Formája a különböző századok szerint váltakozó. A középkorban rendesen megfelel azon formájunak, melyet a lovagok csatákban használtak. Két leginkább használatos formáját az 1-2. ábrák mutatják. A XVI. sz.-tól kezdve a 3. ábrán látható P.-alak jött divatba. Azonkivül használtatott az u. n. tárcsa-P. (4. ábra), mig a XVI. sz.-ban, a renaissance korában a P. különféle eszményi formákat ölt, a legbizarrabb formákban váltakozik. A P. ritkán egyszerü, rendesen vonalak által több részre van osztva. E vonalak lehetnek egyenesek, hullámosak, törtek stb. Elhelyezésükre nézve lehetnek függőleges, vizszints, haránt vagy egymással komibnáltak stb. A P.-nak különféle vonalak által történt felosztása folytán keletkeznek az u. n. tulajdonképeni címeralakok, melyek az osztás minősége szerint különfélék lehetnek, s számuk csaknem korlátlannak mondható.P. az építészetben, 1. a boltozatnak homloka (bütüje, l. boltozat), 2. a lakatosmunkában az ajtók felszerelésében a kilincset és kulcslyukat összefogó, a vésett lyuk oldalait védő lemez (mostanáig leginkább sárgarézből).

Vissza az oldal tetejére

Nyíl

az íj lövedéke. Feltalálása korszakalkotó és fordulatpontot alkot a tatktika fejlődésében, mert ez az első fegyver, mely a rugalmasság felhasználásán alapul. Ezen az alapon fejlődtek a lövőfegyverek s a mai tökéletesedett lövőjegyverek is ezen alapulnak. A zsidók nyila, épp ugy mint később is a keleti épeké, nádból, az európaiaké kőris- vagy gyertyánfából készült. Nyelét egyenletesreés vastagra faragták azon nyilaknak, amelyekkel egyenes irányba lőttek, szokét pedig, amelyeket lefelé való lövésre használtak, végük felé vastagabbra. A nyíl egyik vége vashegyben (a prehisztorikus időbenkovakőből, obszidiánból, achatból stb.) végződött, a másik 2-4 sorba helyezett tollal volt ellátva. A római nyíl hegye háromélü, aközépkorból ismert nyílhegyek alakja sokféle; a főbbek: hengeres sima, hegyes levélalaku és szigonyos. A magyar nyíl hegyének alakja levél vagy rhombus. Az ókorban legnevezetesebb íjászok voltak a krétaiak. A honfoglaló magyaroknak is kedvelt fegyverük volt és nálunk sokáig, még a XVII. sz.-ban is használták. A nyilat az íjjal Európa és Ázsia népei a puskaporral töltött fegyverek feltalálása után még sokáig szivesebben használták, mint a muskétát vagy puskát, mert könnyebb volt vele bánni s gyorsabban lehetett vele lőni. Azt az angol v. skót íjászt, aki percenkint nem voltképes 10-12 nyilat előni vagy a pár száz méterre levő célt eltévesztette, lenézték. E lövések erejét bizonyítja, hogy 10-125 lépésről lőve a nyíl a legjobb páncélon is áthatolt. Nyílküldés a skandinávoknál hadüzenetnek tekintetett. Még napjainkban is lőnek vele a műveltség alantas fokán álló népek, sőt Amerika és újabban Európa műveltebb körei is sprotbó céllövésnél használják. Voltak mérgezett hegyü nyilak (l. Nyílméreg) és tüzes nyilak, amelyeknek végén kén, salétrom és szénnel telt tarisznya lógott. Ez anyagokat oleum benedictum és borszesz keverékével áztatták s megszáradásuk után kébe és gyantába márotották. Lövés előtt pedig meggyújtották.

Vissza az oldal tetejére

Puzdra v. tegez

az ősmagyar felszereléshez tartozó tok, melyben a honfoglalók vasnyílaikat s a nyílcsúcsok élesítésére való reszelőket keskeny övre akasztva hordták. A P. valószinüen bőrrel bevont csontlemezből készült.

Vissza az oldal tetejére

Szittya istenségek

Szittya istenségek (Scythica numina) imádására a szt. Gellért legendája szerint (Batthyány-féle kiadás 347. old.) a pogány vallásért Péter alatt fellázadt magyarok visszatértek. Krónikáink és legendáink, valamint Árpád-kori törvényeink szóhasználatához alkalmazkodva mondja, ugyane lázadásról szólván, Bonfini is, hogy a pogányságba visszasülyedt magyarok megint a Sz.-et (Scythicos deos) kezdték tisztelni. De ez csak annak a középkori krónikairók kritikátlan köztudatából átvett felfogásnak az alapján álló közhely, amely szerint a magyarok (a velük egy testvér hunnokkal és avarokkal együtt) az ókori szittyák népcsaládjának származékai. E felforágs különben egész az újabb idők történelmi és nyelvhasonlítási kritikájáig jóformán minden kétségen felül állónak látszott. Azonban a magyarok ősvallását illetőleg még e felfogás alapjára helyezkedve sem lehetett nagy általánosságoknál egyebet még feltevésképen sem megkockáztatni, minthogy a szittyák vallásáról is vajmi gyér és megbizhatatlan adataink vannak. A szittya-magyar rokonság, vagy legalább hatás kérdéséről eléggé tájékoztat Nagy Géza, Egy pár szó a szikithákról c. értekezése az Ethnographia V. (1894), 223. és 279. old.

Vissza az oldal tetejére

Szittyák

Szittyák v. szkithák, Scythia (l. o.) lakói. Herodotos szerint több kiváló törzsre szakadtak. Hangadó szerepet a királyi Sz. játszottak, ezeknek engedelmeskedtek a földmívelő, pásztor- és kóbor Sz., az alazónok és kallipidák. Mindnyájan vitéz és harcias, de durva emberek voltak; aki civilizátornak csapott fel, életével lakolt érte (l. Anacharsis). Nemzetiségöket illetőleg két vélemény merült fel: hol indogermánoknak tartják őket, hol mongoloknak. Vidékek szerint törzsfőnökök uralma alatt állottak, akik viszont egy közös királynak engedelmeskedtek. Vallásuk, melynek tisztelete az égi istenre, a háboru és a tűz istenségeire irányult, nem ismerte sem az oltárokat, sem a bálványokat, de eltűrte a véres emberáldozatokat (l. Szittya istenségek). A görögökkel, akik Scythia partvidékeit, kivált a Pontusz-vidéket meglehetősen sűrün megrakták gyarmataikkal, élénk és barátságos közlekedésben állottak s a tőlük csere-bere útján kapott műtárgyak útján bizonyos foku barbár kényelemre tettek szert. Mozgalmas történeti szereplésök igazában akkor kezdődik, mikor belső, törzsbeli forrongások hatása alatt Kr. e. 630. rávetik magukat a médekre és az Eufrát és Tigris mentén, továbbá Szírián keresztül egészen Egyiptom szivébe nyomulnak. Tiz évig tartott a Sz. uralma a régi Assziria romjai felett, de akkor aztán Kyaxares visszaűzte őket az ázsiai őshazába. A harcias Dareios a védő háboru után támadásra fogta a dolgot, 515. csaknem egy milliónyi sereggel támadta meg a Sz.-at, de meddő ide-odavonulások után sikertelenül tért vissza, a nélkül, hogy őket döntő csatára birhatta volna. Századok telnek el, mire a Sz.-at ismét ott látjuk a világtörténet szinpadán, ezúttal Mithridates (l. o.) pontusi királylyal szemben. Ő megküzdött velök a tauriszi félsziget uralmáért és kiszorította őket. A rómaiak lépvén Mithridates hatalmi körének örökébe, csak hamar szemben találták magukat a Sz.-kal. A mérkőzésben a Sz. húzták a rövidebbet, sőt egyszerre nevök is eltünik és helyettök mindenütt a szarmatákkal (l. o.) találkozunk.

Vissza az oldal tetejére

Íj

Az ókorban és a középkorban oly L.-t nem ismertek, melyből gáz hajtotta volna ki a lövedéket; húrokat (hajból font zsinegeket stb.) feszítettek egy íjre s e két főalkatrész rugalmassága segítségével éles hegygyel ellátott vesszőt (nyilat) röpítettek az ellenfélre vagy a vadra. Kétféle íjat használtak: a görög és a szittya íjat; ez utóbbit ruganyos, meghajlított fából készítették és ennek két végét húrral kötötték össze; a görög íjat a vadkecske két szarvából, vagy legalább ezek alakját utánzó fákból állították össze; közepe tehát be volt hajlítva, amiért is néha kettősíjnak nevezték. Ezek az íjak néha majdnem oly hoszszuk voltak, mint amilyen magas volt az íjat használó ember (az íjász). A nyílvesszőt köris v. gyertyánfából faragták és pedig ugy, hogy azok, amelyekkel vizszintes v. emelkedő irányban akartak lőni, a nyílhegy felé vékonyodtak, azok pedig, amelyekkel lefelé kellett lőniök, elől vastagabbak voltak. A nyílvessző végére erősített nyílhegyet az őskorban kőből, azután broncból és végre vasból készítették; a nyílhegyek vagy egyenes ár-, vagy fűzfalevél- vagy végre szigonyalakuak voltak. Az íjászok a nyilakat rendesen bőrtáskában (tegez) hordták magukkal. A görögök és rómaiak a kézi L.-eket háboruban nem becsülték nagyra; ezek használatát a szegénysorsu polgárokra, felfegyverzett rabszolgákra és a velök szövetséges barbárokra bizták, bár az őskorban még a görög fejedelmek is néha nyilazással kezdték meg a harcot, amint azt Homeros Iliászából tudjuk. A keleti népek s a középkorban, főleg a germán népek észak felől jött törzsei, angolszászok s normannok ellenben a nyilazásra nagy súlyt fektettek s abban gyermekkoruktól fogva gyakorolták magukat. Az ural-altaji emberfajhoz tartozó népek (hunnok, avarok, magyarok, tatárok, törökök stb.) még lóháton hadakozva is nyilazással indították meg a harcot. A középkorban az íjat ágyra fektették, mely utóbbinak felső harmadában vályu volt; a húrt a vályuban levő dió mögé húzták és ehhez akasztották; a dió aljához volt erősítve a ravasz, melyet ha meghúztak, a húr megszabadult a diótól s előre pattanva, gyors mozgásba hozta a nyilat. Ezt a L.-t szerszámíjnak (arbalét) nevezték

Vissza az oldal tetejére

Boszorkány

l. Boszorkány.Boszorkány, nyelvünkben a legujabb eredmények szerint (Munkácsi, Nyelvtudományi Közlöny XX 467. s k ) legközelebről a votják busturgan ("házi manó, kobold, mely álom idején megnyomkodja az embereket, annak pedig, akit szeret, összekuszálja a haját és szakállát") szóval rokon és alighanem csuvas-török eredetü szó. Tehát eredetileg a néphit azon démoni alakja, mely Lidérc és Szivmátra (l. o.) néven is szerepel, mint az álomban érzett fojtogató nyomás (B.-nyomás. Alpdrücken, cauchemar) okozója. Ez alapjelentéséből azonban tetemesen tágabb értelmüvé fejlődött s utóbb a legkülönbözőbb pogány vallások és a föléjök helyezkedett kereszténység démonologiájának keveredésében létrejött azon néphitbeli alakot jelentette és jelenti ma is, amely valamely természfölötti (eredetileg nem éppen okvetetlen rossz és ártó) hatalommal való szövetsége (később a keresztény tan szerint kizárólag az ördöggel való cimborasága) alapján mindenféle varázslásra, bűbájos mesterségre képes. Ily tág és határozatlanabb értelmében véve a B.-hit minden nép és kor mitologiájában kimutatható, de a varázslás általánosabb fogalma alá tartozván, célszerübben a Varázs szó alatt tárgyalható. Szorosabb és a keresztény dogmatikai rendszerbe iktatott értelme szerint B. az, aki az ördöggel szövetkezve gyakorolja kárhozatos varázsló mesterségét, s ezért a saját és mások lelki üdve érdekében vallási, majd utóbb az ennek támogatására siető világi fenyíték alá is vonandó. A népies (etnikus) alapu B.-hit ókori ismertebb alakjaitól kezdve le napjainkig s mindenütt a föld kerekségén ugyanazon főbb vonásokat mutatja, amelyek mind a varázslás alapjául szolgáló közös képzetével függnek össze. Ugyanez áll a B.-ok ártó hatása ellen való védekezés eszközeiről is, amennyiben azok nem kizárólag egyháziak, vagy legalább nem ilyenek is egyuttal. E vonások felötlő egyezését mutatják s másrészt a B.-hit számos elemére is élénk világot vetnek maguk azon szavak is, melyek, hogy csak az ismertebb európai nyelvek körében maradjunk, ezekben a B. fogalmát jelzik. Ilyenek a latin strix (később striga is), mely a mi boszorkány szavunk eredeti jelentésével rokon képzeten alapul, t. i. azon, hogy a B. valami éjjeli álom-zavaró vampir-féle démon amely az alvók vérét szívja, erejét elveszi. Ezzel érintkezik az incubus (incubo) a ez ennek párjául alkotott succuba, melyek az alvókkal fajtalankodó him- és nőnemü démonok s még később is nagy szerepet játszanak a középkori és az ujkor elején napirenden volt boszorkánypörökben. A B. általános ártó és "rontó" hatását fejezi ki a maleficus (malefica) és méregkeverő mesterségét a vele váltakozó venefica.Határozottabb antik kritikus képzetre vallanak a lamiae és lemures kifejezések, melyek szintén a B. szinonimáivá lettek. A franc. sorlier, -ére a sorsvetés fogalmát, a spany. hechicera csak egész általánosságban a "megtevés", illetőleg az ártó hatás képzetét rejti magában. A homályos eredetü ném. Hexe szót némelyek a B.-ok s ezek ősei, a pogány papok és papnők erdei lakóhelyeire magyarázzak, s i. t. Mindezekből kitetszik, hogy a B.-hit összes elemei a legapróbb részletekig megvoltak már azon pogány hitrendszerekben, amelyek fölé a kereszténység dogmatikus rendszerével helyezkedett, s igy csak ennek keretébe kellett azokat illesztenie, amit a pogányság uralmával még egykoru régibb szentatyák utmutatása alapján tett meg akként, hogy a tanításába behatolt dualisztikus világfelfogás alapján minden rosszat, ami a világon van, az ördögnek mesterkedésére vezetett vissza. Igy a B.-ság sem lehetett természetesen egyéb az ördöggel való szövetség eredményénél s e cimboraság alapján gyakorolt varázslásnál. Megleljük ugyan e tan összes elemeit már a régebbi egyházi iróknál és zsinati határozatokban is, szervesebb egészszé foglalva azonban csak a XV. század folyamán lép elénk, a B.-ság s az ezzel csakhamar egy tekintet alá kerülő eretnekség ellen való egyházi hadjárat elméletében. A boszorkány-hit e rendszeresebb kiképződésére e főtényezőn, t. i. az egyház tanításán és ezen alapuló eljárásán kivül alighanem nagy hatása volt még egyéb okok mellett a cigányok, a varázslás és mindenféle bűbájos mesterség e hivatásszerü gyakorlói bevándorlásának és elterjedésének is, nemkülönben bizonyos, részben éppen a cigányok utján ismertebbé lett bódító szerek (pl. a Datura stramonium) élvezetének. Innen is eredhet, részben legalább, a boszorkány pörökben a vádlottak vallomásainak meglepő egybehangzása. E vallomások tartalma lényegében a következő: ha az ördög meglátogatta a B.-okat, mint diszes ifju, tollakal ékesítve, vagy valamely átváltozásban jelent meg, melyből azután kivetkőzött. Az ördöggel kötött szövetség alkalmával a. B.-nak le kellett istenről mondania s engedelmességet fogadott az ördögnek, ezután tanuk előtt megkeresztelték, nevet nyert s hátgerincén, gyakran rejtett helyeken is, jellel (stigma) látták el. A B.-oknak időnkint különös helyeken, különösen erdőkben tölgyek, hársfák stb. alatt, barlangokban, a vesztőhelyen s hegyeken (hazánkban főkép a budai Gellérthegyen, Szeged vidékén az Öthalom nevü dombon, stb.) összejövetelük volt az ördöggel, még pedig rendesen a Walpurg-éjjel, máj. 1. Ezen alkalommal, miután (többnyire ezen szavak mellett: ha jól kenek, jól megyek) bedörzsölték magukat a B.-kenőcscsel, vagy ittak a B.-italból, meztelen nyargaltak seprőn, gereblyén, guzsajon, főzőkanálon, szalmaszálon, piszkafán, fekete macskán, kecskén stb., mely célra többnyire a kéményt vették kiindulópontul. Gyakran valamely ördög is jött értük. A gyülekezeten (B szombat) minden B. ördögszeretőjével jelent meg, az előkelőbbek álcázva s beburkolva; a legfelsőbb ördög kecske alakjában emberi ábrázattal magas széken vagy kőasztalon ült a kör közepén; a hódalatot iránta térdelés s kezének és farának megcsókolása által fejezték ki s ha a B -ok egyike különösen megtetszett neki, ezt B.-királynővé nevezte ki. Mindenekelőtt lakmároztak, melynel só s kenyér nélkül ettek s a bort tehéncsülökből, v. lófőből itták. A lakoma után kezdődött a B.-tánc, melynél a táncoló párok hátat fordítottak egymásnak s a muzsikus, ki hegedü helyett lófejet, sip helyett fütyköst, vagy macskafarkat tartott kezében, fán ült. Az ünnepély azzal végződött, hogy a főördög hamuvá égette magát, melyet azután mint károk okozására alkalmas szert szétosztottak a B.-ok között. A visszamenetel a jövethez hasonlóan történt. Mindezen s egyéb adatok kierőszakolt, részben kinzással kicsikart vallomásokon nyugszanak ugyan, de leglényegesebb részükben oly csudálatosan egybehangzanak, hogy ama kor éppen nem vádolható merev ragaszkodással a B.-okban való hithez s nem kell csudálkoznunk, hogy az némely vidéken még ma is bő tápot nyer. Ezen egybehangzóság, amint már mondva volt, részben a XV . században divatba jött bóditó szerek élvezésére vezethető vissza. Másrészt azonban az által nyert pozitiv alakot, hogy ily B.-szombatoknak nevezett éjjeli tivornyákat pogány papok és papnők a középkor elején valóban rendeztek, tehát hagyományképen a későbbi korra is átszállhattak, míg a B.-hit később azáltal nyert nagyobb tápot, hogy sokan az állítólagos boszorkányság miatt elitéltek közül magukat a varázslás mesterségének birtokában levőknek mondották.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkánycsomók

Boszorkánycsomók (növ.), apró, különös módon összegöngyölt levélkék, melyeket némelykor a földből ásnak ki. A babona azt tartja, hogy a boszorkányok műve. Tulajdonképpen pedig a rózsabokor levelei, amelyben szárnyas bogarak lárvái élnek.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkányfű

(növ.), eredetileg a Circaea L. fűnek kellene lenni, mely egyenesen a mitoszi varázslónő, Kirké (lat. Circe) nevét viseli. Az igazi B. azonban a Mandragora officinalis (l. o.) v. a Vincetoxicum nigrum (fekete méreggyilok) volt, amelyből amulétul emberi formákat vagdostak ki megboszorkányozás v. más baj ellen. Ritkábban a szt.-ivánvirágot (Hypericum perforatam) mondják B.-nek, sőt a macskagyökeret (Valeriana officinalis) is. Itt emlithető "az bábák babonás füve" is vagyis a holdruta Melius Juh. 55. lap.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkánygomba

(növ.), a Boletus luridus Schaeff. (szennyessárga tinorú) mérges gomba.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkánygyökér

(növ., alraungyökér), lásd Mandragora.

Vissza az oldal tetejére

Mandragora

Tourn. (növ., boszorkánygyökér, alraunagyökér, circefű, boszorkányfű, bolondfű), a burgonyafélék kórója, vagy öt fajjal keleten meg a mediterrán flórában. Hazánkban nem terem, a nadragulya szó a M.-ból hazánkban azért támadt, mert Linné előbb a M.-t is Atropa M.-nak nevezte. A hazai nadragulya azonban nem a M., hanem az Atropa Belladonna. Többnyári csaknem száratlan fű. Gyökere nagy, húsos, répaforma, gyakran a közepétől kezdve kétágu, gyenge, szőrforma gyökrost borítja, bábuhoz v. az ember két lábához hasonló, azért Columella félemberfűnek (planta semihominis), Pythagoras pedig emberré változott fűnek (anthropomorphe) nevezte.Mandragora-gyökérből faragott alakok.Levele nagy, tojásdad v. lándsás, hullámos vagy öblösen fogas, sűrü rozettát alkot, közüle hosszunyelü, nagy, lila v. sárgás virágok nőnek. Bogyója egyrekeszü, sokmagu. A M. officinalis L. (M. vernalis Bert., álomhozó-fű) virága zöldes sárga, bogyója sárga, átmérője 1/2 cm., az arab eszi. Hatása altató. Levelével a sebet csillapítják, némely keleti nép dohány helyett szívja. Régen azt hitték, hogy vele láthatatlan lehet maradni s mint amulettet boszorkány ellen magukkal viselték. Ásásához bizonyos elővigyázó szabályt kellett megtartani, mert a M. v. eltünt v. oly borzadalmas lárma keletkezett, hogy az ásó ijedtében szörnyet halt (Shakspere). A középkorban a germánok közt ez a babona tovább szövődött. A M. gyökeréből emberi formákat (alrauna, alrunika, szerencsefia, földi ember) vagdosta ki (l. az ábrát) megboszorkányozás vagy más baj ellen. Ezek az akasztófa alatt, az ártatlanul felakasztott ember magvából sarjadzottak volna. A mátravidéki emberképü-fű is hihetőleg innen ered. Különféle módon kicsinosítgatták, szekrénykében a háznak rejtekhelyére tették, s csak kincskeresés, jövendölés és más boszorkánykodás alkalmával vették elő. Étkezéskor neki is tettek félre enni és inni valót, szombaton borban és vizben fürösztötték, holdújságkor új ruhát adtak rá stb. Mint talizmán védett betegség ellen, pörösködésben szerencsét hozott, a nőt termékenységgel és könnyü szüléssel stb. áldotta meg. Az állat és ember makacs betegségeit gyógyították vele. Ezért az ilyen gyökérrel rendkivül űzérkedtek, egy darabot némelykor 60 tallérért is adtak el. A M. gyökere helyett a kabakbogyó v. Allium victorialis (l. Hagyma) gyökre is jó volt. Vajjon az ótestamentum dudaim-ja (l. Móz. 30, 14) a M.-val egyező-e, bizonytalan.

Vissza az oldal tetejére

Nadragulya

(növ., natragula, nagydraguba, farkascseresznye, elalutófű, bolondfű Meliusnál; alomhozófű, nagyfű Benkőnél; nádragula Veszelszkinél, Atropa L.), a csucsorkafélék füve, 1-2 faja Európa és Ázsia hegyein terem. Szirma harangforma, a széle ötkaréju, bogyója gömbölyű, cseresznyéhez hasonlít, kétrekeszű, a csillag módjára szétterül kehely van alatta. Az A. belladonna L. (mérges cseresznye) szára 1/2-11/4 m. magasra nő, két-kétáguan ágazik szét (l. az ábrát), levele tojásdad, mirigyes szőrös, azért érintve mintegy zsíros tapintatu. Virága a levél tövéből ered, lecsüngő, barnalila sötétebbel erezett, ritkábban szennyessárga (var. sordescens); bogyója fénylő feketed, a leve piros és nagyon mérges. Árnyékos erődben Közép- és D.-Európában, hazánkban meg a Kaukázuson terem, különösen a mesz4es földet kedveli. Az olasz nép a bogyójával az arcát festette, ettől ered a bella donna (a. m. szép asszony) elnevezése. Nadragulya, mellette az élernyő elágazása vázolva és jelölve, 1, 2, 3, 4, a virág helye, a, b a hegylevél meg az előlevél. A számok az egymás után következést jelölik.A növény legfőbb mérge nem az atropin (l. o.), mint eddig tartották, hanem a hioszciamin (l. o.). A N.-ban azonkivül egy alaktalan, gyántaszerü, keserü ízü alkaloid, belladonnin is van, továbbá atrozin és krizatropasav nevü festőanyagok. A N.-val való elég gyakori mérgezések rendesen ugy történnek, hogy gyermekek a N. bogyóit tetszetős külsejük és édeses ízük miatt megeszik. Ilyenkor a torok kiszárad; a beteg csak nehezen, v. egyáltalán nem tud nyelni; arca kipirul, bőre skarlátvörös, forró és száraz, mert a méreg a vertékelválasztás idegeit megbénítja; a szem bogara kitágul és közel vitt gyertyalángra sem húzódik össze, mert az atropin a szivárványhártya körkörös izmának mozgató idegét szintén működésképtelenné teszi; azután a beteg igen lármás, vidám deliriumba esik táncol, nevetgél, sőt dühöng, mert a méreg izgatja az agyvelő kérgét. Igen jellemző továbbá, hogy a szivnek gátló idege és ennek végződései szintén megbénulnak, ezért is a pulzus rendkivül felszaporodik. Gyermekeknél már 3-4 bogyó heves mérgezést okozhat, különösen a virágzás idején (jul.), mikor a legtöbb méreg van a bogyókban. A mérgezés különben rendesen nem halálos, bár a gyógyulás lassu és a szimptomák ijesztők. Amint fölismertük a mérgezést (ezt a szem bogarának tágassága igen jól elárulja), hashajtót, hánytatót, csersav-tartalmu szereket (gubacsforrázat) adunk, a nyakra mustárpapírt teszünk és még idején orvoshoz fordulunk, aki gyomormosás és polikarpin alkalmazása által könnyen elejét veheti a bajnak.Nádszeg,

Vissza az oldal tetejére

Boszorkánygyűrű

v. varázsgyűrü (növ.), réten v. legelőkön kisebb v. nagyobb, némelykor egész 16 méternyi átmérőjü köralaku helyek, melyeket eleven zöld, buján növekedő pázsitgyűrü foglal körül. Belül némelykor még egy külön gyűrü is vehető észre, szabálytalanul elhalt darabokból alakulva. Ezek a gyűrük évenkint növekednek, a zöld gyűrüben több-kevesebb kalapos gomba látható s pedig némely esztendőben oly bőven, hogy a kalapjok helyenkint a kölcsönös nyomás következtében összezuzódik. B.-nek nevezik az arankának körbeli terjedését is; l. o.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkányhagyma

(növ.), a foghagyma, az Allium nigrum L., A. magicum L. és A., Moly L., melyet a régiek babonaságra és boszorkányságra használtak.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkányléptefű

v. boszorkánytalp. (növ.), Barra szerint a Senecio vulgaris. E név jelentésével összefügg e növénynek egy másik vagyis rontófü neve; l. Aggófű.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkánymester

rokon jelentésü a varázslóval, oly férfi, ki a boszorkányhoz hasonlóan az ördöggel kötött szövetsége folytán állítólag emberre s állatra mindennemü ártalmas hatást tud gyakorolni. A boszorkánypörök idejében számos férfit is vizsgálat alá vontak s elégettek. Ily B.-nek tartották általában Paracelsus Theophrastust (l. o.) is.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkánypörök

A vallás ellen elkövetett bűntetteknek a műveltség haladásával a bűntető törvénykönyvekből eltünt neme a bűbájosság s ördöngösség (crimen magiae; magia daemoniaca), mi a. m. szövetkezés az ördöggel, s annak segedelmével legtöbbnyire másnak kárára csodálatos és szokatlan tüneményeknek és változásoknak előidézése, eszközlése. Az ebben rejlő istentagadás, a lelki üdvnek ezzel járó elvesztése és vélelmezett társadalmi veszélyessége alkotja a boszorkányos műveletek bütetendőségének alapját. A közvélemény a bűbájosokat különféle fajokra osztotta, igy a jóslók, varázslók, igézők, sorsvetők, kantairesek (incantatrices), szemfényvesztők, boszorkányok, lidércek stb.-ek fajára. Már a római császárok pallos által való halált szabtak a bűbájosokra Codex IX. 18. Hazánkban szt. István és szt. László törvényei vegyes birósághoz tartozónak rendelték a bűbájosságot s részben az egyházi hatóságokhoz utasították, s dacára Kálmán király rendeletének ("De strigis vero, quae non sunt, nulla quaestio fiat" - boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se legyen) a későbben világi biróságokhoz utasított B.-k hazánkban is megkövetelték a maguk áldozatait. A büntetés halál, és pedig, ha a bűntett kártétellel volt összekapcsolva, nyilvános elégetés volt. Igy Szegedi János 1749. a törvénytárhoz csatolt Cynosurája szerint: "hodie judex secularis contra illas (strigas t. i.) procedit et more aliarum gentium igne exterminat". Ha károsítás nem történt, a szerencsétlen büntetése annyiban enyhült, hogy elébb fejét vették, s csak hulláját égették el. (V. ö. Bodó, Jurispr. crim.) A visszaélések megszüntetését III. Károly kezdeményezte Szeged városához 1728 okt. 28. intézett leiratában. Teljes erélylyel azonban csak Mária Terézia lépett fel 1756., azt rendelvén, hogy az eljárás a legnagyobb óvatossággal történjék s a hozott itéletek kihirdetésük s végrehajtásuk előtt legfelsőbb helyre terjesztessenek; 1758. pedig, hogy a bűnv. eljárás megkezdése előtt legfelsőbb helyre történjék fel terjesztés; 1768., hogy csakis a legkétségtelenebb bizonyítékok és más kapcsolatos bűntettek esetében kezdessék meg a vizsgálat, mire az ily perek csakhamar megszüntek. A B. utolsó áldozata hazánkban két nő volt, kik Nagy-Károlyban 1745. megégettettek, miután néhány évvel azelőtt Szegeden hat boszorkánymester, közöttük a volt városi biró, 82 éves aggastyán, hét boszorkány társaságában, máglya-halált szenvedtek volt.

Vissza az oldal tetejére

Boszorkányseprő

-nek neveztetnek a különféle fákon található, sűrün egymás mellett álló, törpén maradt és össze-vissza nőtt ágakból alkotott bokrétaszerü csomók. L. Almabetegségek és Bábaseprő.

Vissza az oldal tetejére

Böjti boszorkány

Így nevezték sok helyütt a farsang végén, v. böjt elején, másutt pedig husvéthoz közelebb eső időben "kihordani", v. elégetni szokott szalma-bábot, melynek rendesen nő-alakja van s amelylyel eredetileg mindenütt a tél kiüzését, vagy kihordását jelképezték, s csak e pogánykori természet-mitologiai cselekedet és hagyomány elhomályosult értelme folytán magyarázták át utóbb helyenkint a farsang eltemetésére, másutt meg (ha husvét tájára tolódott ki az ünnep) a böjt kiverésére. A tájszólási bűdi boszorkány, mely a "Peleskei nótárius"-ban is szerepel (Tóti Dorka néven), kétségtelenül a böjti jelző népetimologiai elcsavarása és csak ennek utján került az Abaujban, mások szerint meg a Szabolcsban lévő Bűd falu blason-jára, vagyis hirhedtségi lajstromára. L. Télkihordás.

Vissza az oldal tetejére

Cibere bába

Felső-Magyarország több vidékén, különösen a palócság közt, igy Gömör-, Nógrád- és Hontmegyében elterjedtebb neve a Böjti boszorkány-nak (l. o.), vagyis azon bábnak, melyet a Telkihordás (l. o.) világszerte elterjedt népszokásának gyakorlata alkalmával vizbe dobnak, vagy máglyán elégetnek. A C. is e bábnak a böjtel való kapcsolatára utal, mint a "Böjti boszorkány" elnevezés, mert a cibere a hagyományos böjti leves, amelyet másutt a szláv eredetü kiszölce néven ismernek.

Vissza az oldal tetejére

Cigány boszorkányhit

Közép-Európa majdnem minden cigány törzse azt hiszi, hogy a világ összes boszorkányai minden évben első pünkösdnap éjjelén a "legnagyobb" ördög (legbareder beng) vagy az "ördögkirály" (thagar bengengre) elnöklete alatt ünnepélyt rendeznek azon szikla közelében, a melyhez az úgynevezett Sujolak van láncolva. Ezen Sujolak egy óriási szőrös lény, ki a világ minden tudományával bir, kit egyszer az ördögök legyőztek és egy sziklához láncoltak. Ha onnan elszabadulna, az egész világot porrá törné. Pünkösd éjjelén minden boszorkány (holyipi), ki a cigány hitben nem azonos a varázsló asssonynyal, eledelt hoz neki, melyből ő egy évig éldegél. Ily alkalommal felbőszülve megrázza láncait és majdnem elszabadul, de akkor megjelenik egy nagy kigyó, megmászsza testét és aztán ismét visszavonul a sziklába, mire a Sujolak ismét egy évig meg sem tud moccanni. Ez ünnepen minden boszorkány érdeme szerint elveszi jutalmát v. büntetését. A legnagyobb jutalom az, hogy az ördög-király farkat növeszt a boszorkánynak. Hátgerincét bekeni ugyanis a Sujolak nyálával, mitől egy kis farka nő. Ha a boszorkány farkából egy szőrszál hull valamely épületre, ez elébb-utóbb lángba borul. Hogy ezen boszorkányfarkszőrök veszélyes gyujtogató hatását megsemmisítsék, a délvidéki és balkán országokbeli cigányok kunyhóik épitésekor varázsló asszony által a talajba egy fatáblácskát elásatnak, melynek két végoldala háromszög forma bevágással van ellátva s kiálló szegletei lószőrrel körültekervék. A táblácska közepén egy lyukon át tengelyformán egy vesszőt húznak keresztül. E lyuk körül kilenc görbe vonalat égetnek be, melyek boszorkányfarkokat ábrázolnak. Az ilyen táblácskákat "boszorkánybilincs"-nek (holyipakri szasztra) nevezik (9. ábra). Bács-Bodrogmegyében az ilyen táblákra rucalábat is rajzolnak (13. ábra); az erdélyi oláh cigányok valódi ruca- v. libalábat néhány szál lószőrre fűznek és azt hasonló célból új kunyhóikba ássák el. Ugyanis azt hiszik, hogy minden boszorkánynak bal lába rucalábforma, s hogy ha a boszorkány lószőrre lép, nehány pillanatra elvesziti erejét, s mozdulatlanul elterül a földön.Ha boszorkány rontott meg egy állatot, lépjen az ember éjfélkor hozzá, két hüvelykujjával emelje fel az első ,szalmaszálat, melyet megpillant, és tépje szét; azzal széttépi a boszorkányt is.Hogy valamely nő boszorkány (holyipi) legyen gyakran több éven át egy boszorkánytól kell tanulnia, amiért ennek minden nap balkezének nevetlen ujjából egy csepp vért ad. Ha évekig tanulta is a boszorkányságot, mindaddig nem üzheti mesterségét, mig nem közösült valamely ördöggel, esetleg betegségi szellemmel, amit aztán minden holdfogytakor meg kell tennie, különben elveszti erejét és meghal. Ez időtől fogva a nő elveszti fiatalságát és vén banya lesz belőle. A közösülés folytán az illető nőbe egy rossz szellem megy át, ki időközben a nő testét el is hagyhatja és valamelyik állat alakjában bajt okozhat ott, ahová őt tulajdonosa küldi; kis hernyó alakjában alvó emberek testébe hatolhat és nagy betegséget, sőt rögtöni halált is okozhat. Ez okból minden délmagyarországi vándorcigány kötelességének tartja, alvó ember nyitott száját befedni. Mihelyt az ember felébred, a rossz szellem elhagyja ugyan testét s visszatér az azalatt mintegy holtan fekvő boszorkányba, de hátrahagyja az emberben "nyálát", mely betegséget, halált, sőt őrültséget is idézhet elő.A boszorkányok magok is betegségeknek vannak alávetve. Hogy egészségöket állandóan megtartsák, néha-néha növekvő hold alkalmával oly emberek vérét szopják, kik növekvő holdkor jöttek a világra. Ily embereket vándorcigányaink "vizfektetőnek" (panyikotordimako) neveznek, mivel az illetőknek növekvő holdkor a boszorkányok távoltartása végett fekvő helyöket éjszakára vizbe mártott, nedves zsineggel kell körülvenniök, Kárpáti cigányaink meg azt hiszik, hogy minden boszorkánynak van egy gombolyag fonala, melyet messze távolból az alvó emberre dobva, annak vérét szophatja a fonal segítségével, melynek végét szájában tartja. Ily emberek aztán betegesek lesznek és emberi nyelvöket is elvesztik. Sokan mint a kakas, kukorékolnak, mások kutya- v. farkas módjára ugatnak, éjjeli időben pedig a boszorkány őket néha farkassá változtatja és általok a nyájakban nagy pusztítást hajtat végre. Gyakran pedig kutyaalakban kisérik éjjelenkint a boszorkányokat. Ki éjjeli időben oly kutyával találkozik, mely nem ugatja meg, az háromszor kiköpvén, ballábát emelje fel a földről és maradjon ily helyzetben mindaddig, amig a kutya eltünik. Sátoros cigányaink levágják a kutya farkát, hogy ez viszsza ne változzék emberré, ha talán valamelyik boszorkány változtatta volna kutyává. Az az ember, ki farkasalakban éjjelenként kóborol, az ő területén a "farkasok királya" (ruvanus).Ha a boszorkány hibát követett el, társai arra itélik, hogy bizonyos időre vörös kakas képében kóboroljon. Oláh és délmagyarországi cigányok nem szivesen lépnek oly udvarba, hol vörös kakas jár-kel, mert azt hiszik, hogy ott boszorkány tanyázik, s a vörös kakas vagy a boszorkány maga, v. egyik szolgája. Ha a boszorkány szelleme (dsipen) hernyó- v. kigyóalakot ölt, az ember szivét is megeheti. Ily alakot öltvén, az illető ember szivéből "minden éjjel csak egy cseppet szí ki". Az illető ember beteges lesz és ha egy kettéhasított, de az egyik végén mégis összefüggő fán keresztül nem mászik, meg is halhat. Ha ő maga már nem bir annyi erővel, hogy keresztülmászszon, a fa nyilásába egy fekete tyúk és egy fekete kutya szivét kell beletennie és aztán a fát elégetvén, a hátramaradt hamut folyóvizbe hintenie, akkor a boszorkányrágta sziv ujra megnő és a boszorkány elveszti e szív fölötti hatalmát. Az ördög az általa boszorkányokká lett nőknek azt a tulajdonságot is adományozza, hogy szemökkel ronthassanak, azaz igézhessenek. Ha a boszorkány felnőtt férfiunak a szemébe néz, ez szemhályogot kap, melyet csak varázsoló cigányasszony képes eloszlatni.A boszorkányokat cigányaink a betegségi démonokkal egy osztályba sorozzák. Délmagyarországi cigányainknál legjobban ki van fejlődve az a hit, hogy a betegségi démonok, a boszorkányok és az ördögök arra törekednek, hogy az embert mentől nagyobb betegségbe keverjék. Ez okból nem régen az erdélyi letelepedett cigányok pünkösd első napján lakásuk közelében egy récetalpat ástak el, hogy a boszorkányokat távoltartsák a telektől. Minden boszorkány ballába nagy récetalpba végződik, mely ugy jön létre, hogy boszorkánynak való felavatása, azaz közösülése alkalmával az ördög megcsókolja az uj boszorkány baltalpát.Pünkösd első napja éjjelén a boszorkányok mind összegyülnek a legnagyobb ördög elnöklete alatt valamelyik hegyen, melyet senki sem ismer, ahol a fentemlített Sujolak is le van láncolva. Ez alkalommal minden egyes boszorkány elveszi a maga jutalmát v. büntetését. Ha a boszorkány egy év alatt nem végzett 77 rossz tettet, a legfelsőbb ördögöt követnie kell egy egész éven át; nappal legtöbbnyire iszapban rejtőzik, éjjel pedig az ördögkirálylyal hál annak nagyanyjánál tüzes ágyon. Ha pedig a boszorkány a lefolyt év alatt igen kevés rossz tettet vitt véghez, akkor a legnagyobb büntetésképen arra kárhoztatik, hogy egy évig nyalja a Sujolaknak minden nap ujra megnövő szőrét.Csak nehány vándortörzsnél (p. a mármarosi Renyate-törzsnél) tartotta fenn magát a hit, hogy a betegségi démonokkal, a Nivasikkal és Phuvusokkal vérszerződést lehet kötni, melynek alapján az ember bizonyos idő mulva az illető démon hatalmába kerül, de addig teljes boldogságban tölti életét. E démonok helyébe többnyire a legfőbb ördög lépett. Azon férfiaknak, kik vele szerződésre akarnak lépni, minden évben vért kell áldozniok balkarjokból. Időnkint megjelenik az ördögök királya és követeli a maga vérrészét. Bizonyos idő lejártával az illető férfi Locholicso lesz, melyről már szólottunk. Az ördögök királyával szerződött ily férfiak, éppugy mint a boszorkányok, tartózkodnak azon ételektől, melyeket az ördögök nem kedvelnek; ilyen a disznó-, nyul-, kecske-, réce-, fürj-, kakashus, a hal és rák; a bab, mogyoró, bükkmag.Mint ezekből látszik, a cigányok, bár a keresztény egyház kebelébe tartoznak, sok ősrégi vallási hagyományt őriztek meg napjainkig, természetesen többnyire elmosódott, halvány alakban.

Vissza az oldal tetejére

Istenitéletek

v. középkori latinsággal ordáliák (Urtheil), célja az volt, hogy oly esetekben, midőn a biróság maga nem birta kideríteni az igazságot, ugyszólván magát az Isten hítta föl, hogy csodát miveljen a vádlottért s megőrizvén őt életveszélyes próbák közt is, ártatlanságáról bizonyságot tegyen. Nagy Gergely pápa 603. és IV. Orbán 1263. istenkisértésnek nevezte ugyan, s a zsinatok és püspökök is gyakran kárhozhatták az igazság földerítésének ilyen módját, a középkorban azonban ugyszólván minden nemzet szivesen alkalmazta. Intézését tehát, a párviadalok kivételével, most már a papság ragadta magához, hogy lehetőleg enyhítsen az eljáráson; az idézés és az itélet kimondása azonban a világi biróság feladata maradt. Legszokottabb alakjai: 1. az eskü, melyben a vádlott átkozódva hítta magára az Isten büntetését, ha nem mondana igazat. Magyarországban a legnagyobb súlyu esküt ott 1134. itélte meg a biróság s az utolsót ugy látszik 1304. 2. A tüzes vaspróba, melynek divatát talán nem a nyugatiaktól kölcsönözte, hanem egyenesen Ázsiából hozta magával a magyarság. A templom előcsarnokában v. cintermében (cemeterium) kellett a vádlottnak meghordozni egy 1-3 fontos tüzes vasat, melyet előbb megszentelt a püspök. Három nappal azelőtt már imádkozni, bőjtölni kezdett a vádlott, kezét pedig vászonba csavarták, hogy valami bübájos szert ne használhasson a vas izzó ereje ellen; a vásznat lepecsételték s a vádlottat szemmel tartották. Csak a próbánál bontották ki a kezét, de a próba után ugyanigy jártak el és csak harmadnap vizsgálták meg hivatalosan, megsérült-e, vagy sem. tehát ártatlan-e, vagy bünös. Ha próbaközben a vádlott heves fájdalmat érzett, nem mozdult ki a templomból, vagy megfutott, hogy büntetését el ne vegye. Esetleg mezítláb 6-17 izzó szántóvason v. égő máglyán keresztül kellett mennie v. éppen izzó vaskesztyüt felhuznia a vádlottnak. 3. A vizpróba kétféle volt; a vádlottnak vagy egy gyürüt, esetleg más tárgyat kellett kivennie egy üstből, melyben javában forrt a viz; vagy belenyugodnia, hogy kezét-lábát összekötve, vizbe dobják s bünösnek itéljék, ha fennuszott, mert akkor kétségtelenül boszorkány; és ártatlannak, ha elmerült. 4. A mérlegpróba alkalmával megmérték a boszorkányságról vádlottat; ha termetéhez képest valaki feltünően könnyebb volt, elitélték. A hidegviz- és mérlegpróba még 1728. is szerepel a szegedi boszorkányperekben. 5. A perdöntő párviadal csak nemeseknek volt megengedve s még a nőket és papokat sem vették ki kötelezettsége alól, csak azt engedték meg, hogy helyettest állíthassanak. Magyarországban mindig lóháton (máshol gyalog is) és rendesen a király és más előkelők jelenlétében történtek e párviadalok, melyeknek nyomaira nálunk még 1635. is akadunk. Ha nő vivott férfival, a férfiut övig gödörbe állították. Ezt tartották a legnemesebb istenitéletnek. Ellenben 6. a szent falat vagy harapás próbáját (judicium offć, panis adjurati, casibrodeum) csak tolvajokkal szemben alkalmazták. Az illetőnek átkozódva kellett lenyelnie egy darab szentelt kenyeret v. sajtot; ha hamarosan lenyelte s nem betegedett meg tőle, fölmentették, ellenkező esetben elitélték. Nálunk a boszorkányságról vádolt nő s egy becsületes asszony a birák jelenlétében vajas kenyeret adott kutyának, macskának; ha ezek nem nyultak a boszorkány kenyeréhez, bünösségét bebizonyítottnak tekintették. 7. Hasonló volt az áldozás próbája (purgatio per eucharistiam), de csakis papokkal és szerzetesekkel szemben. Meg voltak győződve, hogy azonnal meghal, ki az ostyát bünösen veszi magához. 8. A keresztpróba (judicum crucis) abban állt, hogy a pörlekedőknek a kereszt előtt kiterjesztett karokkal kellett állaniok s az volt a bünös, kinek karjai előbb lehanyatlottak. Főbb papok fejökre tett evangeliummal tisztázták magukat az ellenök emelt vád alól. 9. A sorsvetés próbája alkalmával egy sima és egy keresztes kockát vagy vesszőt tettek az oltárra, letakarták s azután egy ártatlan gyermekkel huzatták ki az egyiket. Ha a keresztest huzta, megbizóját ártatlannak nyilvánították. 10. A tetemrehivás (jus feretri), a magyar közönség előtt talán legismertebb Arany gyönyörü balladája óta. Ravatalra tették a meggyilkoltat s hogy ismeretlen gyilkosát kipuhatolják, odszólították a gyanusokat s bünösnek tekintették, kinek megjelenésekor a sebből felbuggyant a vér, vagy bármiféle változást véltek észrevenni a holttesten. - Mindezen istenitéleteket változataikkal együtt bizonyos szertartások közt hajtották végre. Az istenitéletek hazai történetének legfontosabb forrása az u. n. Regestrum Varadiense (l. o.), melyben 389 ilyen eset fordul elő; ebből azonban 67-et egyességgel intéztek el, aminthogy a papok és birák az eljárás megindítása előtt mindig is felszólították a feleket barátságos egyességre. Pörujításnak csupán a párviadallal eldöntött ügyben nem volt helye. Hazánkban a legtöbb ilyen itéletet a váradi, budai és aradi egyházakban tartották. Először Szt. László törvényei említik. Kálmán már meghagyta, hogy csak a püspökségek és nagyobb prépostságok székhelyein lehet alkalmazni. Az Árpádokkal együtt megszünt s a párviadalt kivéve, hazánkban eredeti alakjában nem alkalmazták többé; de némely esetben, p. a boszorkányperekben, még megmaradtak egyes vonások. Európaszerte a római jog felülkerekedése vetett végett az ordaliának.

Vissza az oldal tetejére

Vasorru bába

népmeséink igen sokat emlegetett alakja, ki teljesen a szláv yoga, jodza v. je (s még számos más változatu) baba vagyis a mesehőssel ellenséges gonosz varázslónő avagy boszorkány mása; tehát semmikép sem eredeti magyar mitikus alak, mint azt többek közt különösen György Aladár vitatta (Ungarische Revue Frau Eisennase 1881., 587. és 1885. Der magyarische Olymp). V. helyett különben vasfogu néven is ismerik némely helyütt, ami szintén egyezik a szláv mesékben szereplő hasonló alak egyik jellemző vonásával. V. ö. Zur Litteratur und Charakteristik des magyarischen Folkolore (Zeitschrift für vgl. Litteraturgeschichte, Neue Folge 1. köt., 43. s köv. old.).

Vissza az oldal tetejére

Lidérc

régibb alakjai lederc, lidroc, lidröc (?), lidörc (?), lidvérc, lüdérc (Nyelvtört. Szótár); tájszólásiak: ludvérc, lodovérc, lucvér. Az Érdy-Kódex két helyének (504. és 638.) tanusága szerint egyik legrégibb keletü értelme "pokolbeli szellem" "gonosz lélek" maga az "ördög" valamely megtestesülésében (igy Pázmánynál, Kalauz 181); Geleji Katonánál (Váltság titka, II. 1261) a "tündér" s "kisértet" szavakkal rokonértelmü. Régibb szótárainkban (első sorban Calepinus Magyar tolmácsánál, kit a későbbiek e részben követnek) "az betegség az, kit a magyarok hamis vélekedésből lidvércnek hínak", az ephialtes, majd alább az incubus, tehát az u. n. boszorkánynyomás,illetőleg az ennek okául képzelt démon egyenértéküje. Melius Péternél (Szt. János jelenésének magyarázatja, 1568) "fáklyák vagy lidércek, aki alá esik az égből mint egy csillag!"; tehát "meteor" (?); ugyanez Zrinyi Miklósnál (Kazinczy F. kiad. II. 89): Gyöngyösinél (kemény János, 426) pedig már egyik ma is közkeletü értelmében a. m. "bolygó tűz" (ignis fatuus). Újabb népnyelvi adalékok, valamint régibb boszorkányperek vallomásai szerint is (Nyelvőr V. 157) "olyan formáju madár, mint iromba (tarka) tyúk". (V. ö. Ipolyi, Magyar mythologia, 230.) Molnár A. Szótárában (1707) egyenesen a "boszorkány" szinonimája is, ami ugy érthető, hogy e szó meg nála másutt a srix, lamia és lemur egyenértéküje. Minthoegy ez utóbbiak a régi római néphitben hazajáró síri szellemeket, rémítgető kisérteteket, a strix pedig (a vele egy tőből származó striga-val együtt) különösen fojtogató démont jelentett: a föntiekkel egybevetve a L. szó alapértelméül az a vampir-féle lény tetszik ki, amely leginkább mint az alvókat háborgató incubus (illetőleg succuba, gonoszabb alakjában int fojtogató, sőt az alvónak vérég is kiszívó, majd egyáltalán "bolygó" lélek szerepel. Síri szellemre vall a L. "kincsőrző" démon jelentése is, amelyben szintén elég népszerü; ettől pedig csak egy hajszál választja el a "kincsszerző" talizmánt, amilyenül az oláh spiritus-sal egytestvér L. mint "spiritus familiaris" szerepel. Ez utóbbi szerepét rendesen tyúk (csirke) alakjában viseli s megint a boszorkányság körébe vezet vissza, ahová "strix", "vampir" és "incubus" (succuba) jelentései is utalják. Ezért véli Tóth Béla (Szájrul szájra, 1895. 10-13) igen helyesen, hogy Könyves Kálmán királyunk ama hires törvénycikke, amely szerint "de strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiat" jól magyarul a. m. "a lidércek (vagyis ama fojtogató, vérszívó vampirféle lények) ellen, minthogy nincsenek, semminemü kereset ne legyen". Könnyen érthető azonban, hogy e striga-kat, minthogy amugy is közel járt a reájuk vonatkozó ó- és középkori néphit a boszorkányokról elterjedt hiedelmekhez, ennek alapján magukkal a boszorkányokkal tévesztették össze. Már a L. szó "vampir"-jelentése is eléggé közelébe visz ama feltevésnek, melyet Edelspacher bizonyítgatott igen nagy elmeéllel (Nyelvőr V. 151-159), hogy t. i. maga e szó is (a tőle vajmi távol állónak tetsző denevér és vampir szavakkal együtt) a görög nuctopteroV (szó szerint a. m. "éji szárnyas") szláv réven való származéka. A főbb közbenső alakok Edelspacher szerint netopir, ladobirec és ebből lodovérc és ludvérc volnának. E feltevéstől eltérőleg Borovszky Samu a L. szót az ó-felnémet hliodarsazo (?) kölcsönvételének tartja, mely (minthogy a hliodarsaz állatalakokká való átváltozást jelent eredetileg) nigromantikus, bűbájos, szemfényvesztő értelemmel birna. Ugy az első, mint a második származtatásnak az a gyengéje, hogy a közbenső alakok részben csak feltételezettek. A L.-re vonatkozó néphiedelmeket meglehetős teljesen egybeállítja Ipolyi, Magy. myth. 228-232. l., ahol (232) e babonás képzet egy csallóközi tájszólási nevét is feljegyzi. Ez az iglic v. ihlic, melyet Szilády Áron (Akad. Értek. a nyelv és szépt. köréből II. 10. l.) az igric-vel együtt a latin ignis származékának tart. (Nem tévesztendő sösze ez igric a "jongleur" jelentésü, egészen ugyanily hangzásu szóval).

Vissza az oldal tetejére

Lidércfény

lásd Bolygó tűz.

Vissza az oldal tetejére

Lidércnyomás

(incubus), az a sajátos és nyugtalanító, félálomban jelentkező érzés, mely szerint az alvón mintha valamely súlyos teher, szörnyeteg, boszorkány vagy ehhez hasonló valamely rémjelenség ülne, s amely az alvót mintegy elzsibbasztja, tétlenné és bénulttá tenni látszik. Felébredéskor az egyén élénken izzad, szive hevesen dobog és élénk izgalma csak lassanként csökken. Ideges egyének, főleg hiszteriás nők gyakran szenvednek ily nyugtalanító álomban. Tehát az ideges alkat magában véve diszponál a L.-ra; élénk álmu avagy kövér egyének, akik este bőséges vacsorát élveztek, szintén érezhetnek L.-t. Utóbbi rendszerint ideges hajlamnak levén egyik nyilvánulása, ellene észszerüen csakis a test edzésével küzdhetünk, tanácsos este csakis könnyü vacsorát elfogyasztani.

Vissza az oldal tetejére

Hajduk

(lat. Hajdones), ötfélék (quintupolicis generis). 1. A szabadalmazott helyeken lakó szabadalmazott katonák (rovolegiati milites, qui resident in Comitatibus privilegialis Regno incorporatis, ut Beszermin, Nánás, Polgár, Szoboszló, Hadház, Perc, Dorogh, Falconia, Csaba), l. Hajduvárosok. -2. U. n. Bubulci (vulgari sermone Hajdones municipali), akiket mint nagyon is meg nem bizható elemeket az 1514. LX. t.-c. a fegyverviseléstől eltiltott, elrendelvén, hogy a fegyveresen talált hajdu bárki által elfogattathassék s első esetben megbüntettessék, ismétlés esetében lenyakaztassék v. a halálbüntetés más nemével büntettessék. A LXI. t.-c. pedig tiltja, hogy marhaőrizet céljából idegen földeken szállások (tuguria) tartassanak, éppen abból a célból, hogy ezáltal a H. gonoszságának eleje vétessék (ut per hoc malitia Hajdonum cesset et depereat). -3. A kóborlók, kik ellen törvényeink mint rablók, s a haza fekélyei (patriaen pestes) ellen a legszigorubb intézkedéseket tartalmazzák, igy jelesül: 1604. XII. kor. ut., 1608. XX., 1609. IXI., mely ellenük a nemesi felkelésnek s a végvárak katonáinak is szükség esetében igénybevételét elrendeli s ellenük és bünpártolóik s azok ellen, kik H.-at tartanak, halálbüntetést szab; 1613. XXII., mely a szabad hajdukat tartókat - intertentores - a hűtlenség büntetésével sujtja, mely büntetést csak az 1723. XII. t.-c. enyhített annyiban, hogy a szabad H. orgazdái büntett súlyának megfelelő büntetéssel és a H. által okozott károk megtérítésével büntettessenek; 1625. XIII, 1647. XIII. szerint összeirandók, s katonáskodásra és katonai fegyelemre kényszerítendők, v. földmivelésnél alkalmazandók, különben az országból eltávolítandók, s bárki által szabadon üldözhetők. A törvényből kitünőleg leginkább Veszprémben, Tihanyban, Keszthelyen, Vácon, Szigliget és Devecser vidékén garázdálkodhattak; - 1595. XXXI. a H.-at halálbüntetéssel, az őket tartókat a hűtlenség büntetésével sujtja; az 1597. XXIV., mely azokat a főurakat és nemeseket, kik birtokaikon szabad H.-at tartanak, az illető birtoknak elvesztésével s elkobzásával bünteti; az 1601. XXVII., mely a mágnásokat 600 frt, a nemeseket 300 frt büntetés terhe alatt a szabad H. ellen való felkelésre kötelezi, s melyből az akkor legrettegettebb fővezéreknek neveit is megtudjuk. Ezek voltak a már akkor a komáromi várban letartóztatott Sárosy István, Kun György és Buday Mátyás, továbbá Konkoly Péter, Révéz Mihály és a Tisza mentén Sennyey Miklós, kit azonban, miután magát kellően igazolnia sikerült, az 1604. XXI. rehabilitáltatott. Ide vonatkoznak továbbá az 1557. XXIII., 1563 XXIII., az 1596. XXIII., 1597 XXIII., XXXI. és XXXII., az ezeket megujító 1603. XIX., és az 1635. XLV. t.-cikkek. -4. Akik a végvárakban laktak (Confiniarii qui in Arcibus finitimis eegunt). -5. Akik nem privilegiált városokban és községekben laktak, és nem ritkán a kóborlókkal szövetkeztek, miért is a 3. alatt idézett törvények részben ezekre is vonatkoznak. A szabolcsvármegyei hajduk, kik már régi királyainktól abból acélból privilégiumokat nyertek, hogy az országot a török ellen védelmezzék, az 1659. LXXIII., t.-c. értelmében a katonai végvidékre szorítkoztak. Említendők végül az 1635. LXVIII., 1647. LXVIII. és 1649. XLIII. a hajduvárosokra (circa oppida Hajdonicalia) vonatkozó törvénycikkek azok ellen a városok ellen, amelyek a privilegiált H.-városok jogait törvény ellenére igénybe venni kezdették. Ilyenek voltak Tiszántul Nyiregyháza, Téglás, Szent Mihály, Dob, Bőd, ,Ujfehértó, Bátor; Tiszáninnen Hidvégh, Hernád-Némethi, Kesztel, s melyeknek lakosait a törvény urbéreseknek nyilvánította.

Vissza az oldal tetejére

Igricek

a régi magyar jokulatorok (énekmondók, zenészek, mulattatók) egyik fajtája, nevezetesen az, mely hangszeren játszott. Az igric, igrec szó szláv eredetü, s talán az I. rendje is, az Árpád-királyok idejében, legalább eleinte, idegen muzsikusokból állt. Az I. nem is foglalkoztak énekszerzéssel és nem tévesztendők össze az énekmondókkal, sem a hegedősökkel, lantosokkal, kobzosokkal, mert ők első sorban zenészek voltak, s hangszereik is különböztek a magyar hegedőtől és koboztól. E rend a királyi udvartartás köréhez tartozott s eltartására jószágok voltak rendelve. L. tüzetesen Lantosok. - Igric-készség, régi kódexeinkben a. m. hangszer (trombita, sip, dob, hegedü, lant stb.).

Vissza az oldal tetejére

Ágyú

(régente álgyú is, ném. Kanone, franc. canon), nehéz s következőleg a lövész által a vállhoz nem emelhető, hanem "ágy"-ra, azaz állványra (talp) fektetve alkalmazott tüzérségi lövő fegyver, melynek csöve 18-35-ször oly hosszu, mint csövének átmérője (a mozsarak csöve csak 3-4-szer, a haubicok csöve pedig 6-8-szor oly hosszu, mint a cső átmérője). Az Á.-ban aránylag több lőport használhatnak töltényül, mint a rövidebb csövü lövegeknél s ezért ágyúkkal nagyobb kezdő sebességgel, laposabb ivü pályával, nagyobb távolságra lehet lőni, mint a mozsárral.

Vissza az oldal tetejére

Mozsár

rövid 3-3 1/2 kaliber hosszu lövegcső, amelyből 30-75° emelkedési szöggel vetik a lövedéket valamely födözet mögött levő célra, v. hogy nehéz lövedékkel valamely helyiség boltozatát beüssék. Az osztrák-magyar vártüzérségnél a következő M.-ak vannak rendszeresítve: 15 cm. barázdás acélbronz védelmi- és 21 cm. barázdás van hátrultöltő, 24 és 30 cm. bomba-M. Ezenkivül a partok védelmére 25 cm. hátultöltő M.-ak. (L. még Löveg, Kézi mozsár, Kőmozsár.) - M. továbbá a henger alaku háztartáshoz való fa- és fémedény.Moztan,

Vissza az oldal tetejére

Tarack

(ném. Hauffnitt, Haufnitz, később Haubitze). Eredetileg fából készült parittya, mely a követknek egész halmazát (csehül: haufne) hajította. Legelőször a XV. sz.-beli huszitáknál fordul elő Ziska alatt. A zeitschrift für Kunst, Wissenschaft und Gesch. des Krieges (IV. 181, Berlin 1844) szerint a Haufnitt kamra nélkül, hengerded fúrásu volt. Az Esterházyak fraknói várában voltak ilyen T.-ok, melyeknek hossza 61/2 bécsi láb volt és 6 font kő felvételére voltak fúrva (Wolf Unverzagt 1554. felirattal). A XV. sz.-ban a T.-ok mindig hosszabbak lettek. Már Boroszló város szertárában hosszu, középnagyságu és kis T.-okat említenek. A XVI. században mind jobban a "Haubitze" név terjedt, mely név a "Haufnitz"-ból származott; az ágyu és mozsár közt álló löveget jelezte. Csöve relative rövid volt (6-8 kaliberü hosszu) s kerékkel ellátott lövegtalpon feküdt. Eleinte csak kőgolyók kövésére rendelve, a XVI. sz. második felében gránátlövedéket kaptak és ezzel jelentőségük is emelkedett. Kaliberüket a gránát rendszeresítésével is a régi kőgolyók súlya szerint nevezték el. Eleinte csak kicsinyek, 16-18-20 fontosak, később a XVII. sz.-ban 25 és 30 fontosak voltak; a tábori használatra pedig 11-10 és 7 fontosakat rendszeresítettek. Ezen században nagy gondot fordítottak a T.-ok műszerkezetére, mert a csak tömör golyókat lövő sima ágyuk mellett nagy hasznukat vehették. Megkülönböztettek rövid és hosszu T.-okat; az előbbiek rendesen 6 kaliberü hosszszal birtak és inkább a hajításra, az utóbbiak 8-9 kaliberü hosszszal pedig inkább a lövésre voltak rendelve. A rövid t.-okat leginkább a porosz tüzérségnél mint tábori löveget használták, míg a többi tüzérségeknél 1850 körül hosszu T.-okat rendszeresítettek. Nálunk mint tábori hajítólöveg a 9 cm.-es ostrommozsár van rendszeresítve. A hajítás hatásának fokozása végett egy 12 cm.-es tábori T. (Feld-Haubitze) terveztetett, mely a 9 cm.-es tábori lövegnél rövidebb, de egyenlő súlyu.Tarack Tarack (növ., stolo subterraneus a. m. földbeli inda), számos növénynek a földben messzire szétterjedő, vékony, gyökeres s helyenkint kibuvó és légbeli szárra növő hajtása, mely jelentékeny mennyiségü laza földet foglal össze, azért a tarackoló növény, kevesebb a fák között (Quercus Toza Bosc.). A növény T.-járól szaporítható.Tarackbúza

Vissza az oldal tetejére

Jatagán

török-tatár eredetü szó, jelent hoszu kést pengéstül, tokostul, melyet övbe dugva hordoznak. Leginkább a cserkeszek használják és a kis-ázsiai török népek egyes harciasabb törzsei, minők p. a brussza- s szmirnavidéki zejbekek.Jataka

Vissza az oldal tetejére

Janicsár

vagyis eredeti törökséggel jenicseri, uj sereg. A rendes zsoldos gyalogságnak egyik hadteste, melyet Orkhán szultán szervezett, és amely, mint tulajdonképen a szultán testőrsége, Szulejmánig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartozott háboruba menni. E hadtest eleinte és régebben kizárólag keresztény szülők gyermekeiből állott, akiket vagy tized alakjában szedtek a birodalomban levő keresztény lakosoktól, vagy háboru alkalmával raboltak el. Az ily módon elrabolt gyermekeket régebben kis-ázsiai törököknél osztották szét, hogy ott a nyelvet, vallást és szokásokat elsajátítsák, vagyis hogy törökökké, illetőleg moszlimokká váljanak; később pedig részint Konstantinápolyban, részint Drinápolyban és Gallipoliban nevelték őket, kaszárnyákban szigoru bánásmóddal. Miután a nevelő intézetekben megtanulták a különféle katonai gyakorlatokat és föltétlen engedelmességet, hozzászoktak a fáradalmakhoz, nélkülözéshez és elsajátították a testületi szellemet és fanatizmust, 18-20 éves korukban átléptek a janicsárok egyes ezredeibe, hol három évig mindennemü szolgai munkát végeztek. Szulejmán koráig nem volt szabad házasodniok sem. Ekkor azonban kivételesen megengedtetik nekik a nősülés. II. Szelim alatt (1566-74) kezdődik a janicsárság emberanyagának megváltoztatása, a mennyiben most már gyermekeiket is fölveszik maguk közé. III. Murád alatt (1574-95), a hosszas persa háboru után, olyan mohammedánokat is fölvesznek soraikba, akik nem mentek át a régi szigoru iskolán. Végre IV. Mohammed alatt, vagy előtt (1640 körül), már megszünik a keresztény gyermekekből vett tized s ezután a janicsárok fiai lépnek apjuk helyére. A janicsároknak nevelt ifjak neve ádsem oglan volt. A Janicsár hadtest eredetileg négy ezer emberből állott hatvan dsemáet-ben, vagyis csapatban. I. Bajazid, azáltal, hogy a szegbánok (szejmenek) és ávdsi-k (udvari vadászok) 34 bölükjét (csapatját) is a janicsárságba kebelezte, hét ezerre emelte a számukat, II. Mohammed pedig tizenkét ezerre száz dsemáetben. Szulejmán még hatvanegy csapattal (bölük) szaporítván őket, ezzel huszezer főre rugott a létszámuk. IV. Mohammed korában (1648-1688) s a jelen század elején is 196 odá-ból vagy ezredből állott e hadtest, még pedig 1670 körül mintegy ötvenötezer főből. A janicsárok zászlaja eleinte vérpiros volt, rajta ezüst félhold és kard, később minden odának volt külön zászlaja, melynek fele sárga, fele pedig vörös volt, és külön zenekara. Fegyverzetük szerint két csoportba oszoltak: egyrészük hosszu flintát és széles, görbe kardot viselt, más részük pedig ijat és nyilat s szintén kardot. Ruházatuk a következő volt: fejükön kerek, magas, hátukra lecsüngő fehér nemez sapka, u. n. kecse, melyre elől kanál volt tűzve; térden felül érő, elől gombos, derékon övvel összeszorított dolomán; e fölött hosszu, két ujju feredse vagyis köpönyeg. Régebben kék posztóból készült salvár (bő nadrág), lábukon általában vörös bakancs. Tisztjeik kuka nevü süveget viseltek és különböző szinü csizmát, még pedig a szejmen nevü odák tisztjei pirosat, a bölükbeliek feketét, a dsemáetek pedig sárgát. Az egyes ezredek (orta vagy oda) parancsnoka csorbadsi nevet viselt. Az egész janicsár hadtest feje és parancsnoka a janicsár aga (jenicseri agaszi), aki rendesen bégler-bég rangu s egyszersmind a fővárosi rendőrség főnöke is volt. Mint a nagyvezirnek és defterdárnak, ugy neki is megvan a saját külön divánja, melynek tagjai a janicsárság törzskari tisztjei, u. m. a kul kjája (az aga helyettese), a szejmen basi, számszundsibasi, zagardsi basi, turnádsi basi és a bas csaus. De a janicsár aga ezenkivül részt vett a nagyvezir divánjában is. Háboru idején egy fehér zászlót (bajrak) és lófarkakat szoktak előtte vinni, utána pedig négy vezeték lovat vezetni. A jenicseri efendiszi pedig a janicsárság ellenőre és könyvvivője, s mint ilyen a defterdár alá tartozó hivatalnok. Az egész hadtest lajtstroma nála van. Kivüle mind a három osztálynak volt egy-egy efendije (V. ö. Thury, Tört.). A janicsárok viselete még látható a konstantinápolyi janicsár-muzeum-ban, az Atmejdán-téren, ahol száznál több életnagyságu viaszalakon van feltüntetve az egykori janicsár viselet.

Vissza az oldal tetejére

Janicsár-zene

v. török muzsika. Nevét a janicsároktól kapta, kik a leglármásabb hangszerekből állítottak össze zenekaraikat. Az ily zenekarnak rendesen a következő hangszerek voltak kiegészítő részei: 3 kisebb oboa, s egy pikoló (a legélesebb hangolással); egy vagy két kisebb dob s három pergő dob; két cintányér s két triangulum. A törökök maguk ajándékoztak jól szervezett janicsár-zenekarokat a német császárok s lengyel királyoknak: II. Gusztáv lengyel király (1699-1730); I. Katalin orosz cárné (1730-1741); Nagy Frigyes porosz király (1701-1713) széltében használtak az ilyen zenekarokat. Franciaországban is divatban volt 1770-1772.

Vissza az oldal tetejére

Bej

régiesen bég, mai jelentése ur, voltaképen cim, mely a pasák fiivadékait és az ezredesi rangfokozatot nyert katonai és polgári hivatalnokokat illeti; az előkelőbb európaiakat is megtisztelik néha e cimmel, aminthogy minden fiatal sztambuli efendi szintén elvárja, hogy B.-nek titulálják. Eredetileg fejedelmi méltóság volt a B. cim, és a szeldsuki időkben az egyes törzsek urai nevezték igy magukat. Sőt még mai nap is B. a hivatalos cimük az európai kisebb fejedelmeknek és hercegeknek. Bulgária és Montenegró fejedelmei B.-ek, nemkülönben a cserkesz és tatár hercegek utódai is. A régi időkbeli dere B.-ek (völgy-B.-ek) egy-egy területnek voltak független urai, és az első szultánoknak soká kellett a kisázsiai B.-ekkel harcolni, mig uralmukat megszüntethették. Később már nagyobb udvari méltóságokkal volt e cim kapcsolatban ma már mindinkább kezd veszteni jelentőségéből. Összetételekben is gyakori a B. szó, aláj-B. a csendőrség ezredese, mir-alaj-B. ezredes, stb. Mint helynév előfordul a B.-oglu (Bej fia) szóban, mely a sztambuli európai negyednek, Perának, a török neve.

Vissza az oldal tetejére

Alaj

(török), eredeti jelentése "ezred", jelent továbbá pompát, nyilvános felvonulást, kiséretet. Az őrnagy neve mir-alaj, és a padisah disz-felvonulásai szintén alájok, így az az ünnep, amidőn a szent kardot felövezi, kilids alaj vagyis kardünnep. Alaj pasa, egy ily ünnepet rendező ezrednek a pasája; alaj bég, az alaj vezetője.

Vissza az oldal tetejére

Bejler bej

helyesebben bejler beji (bejek beje), avagy régiesen bégler bég. Veziri rangon álló magas hivatal. Két ily bégje volt a török birodalomnak; az egyik Rumili B. (a ruméliai, vagyis az európai birtokok fő B.-je), a másik ánádolu bejler beji (a kisázsiai birtokok fő B.-je). Ma már e hivatal megszünt, mint helységnév megmaradt a Boszporusz kisázsiai oldalának egyik községében, melynek B. a neve. Ugyanilyen nevü márványpalota is van benne (B. szeraji), melyet Abdul-Aziz szultán építtetett magának; most főleg az európai fejedelmi vendégeket szállásolják el benne; a mi királyunk is ebben a palotában volt a szultán vendége.

Vissza az oldal tetejére

Bejlik

a török bej szó származéka, jelentése a bejhez vagy úrhoz tartozó vagyon, birtok. Ujabban a szultán, és általában a kormány vagyonát, főleg pedig a katonai birtokokat nevezik B.-nek; B. kálemi (bejségi iroda) az a hivatal, ahol a fermánokat és egyéb császári iratokat őrzik s diván káleminek is hivják. E szó származéka a Bejlikcsi, az államügyész, főnöke a B. káleminek, államtitkár. Nevezik még Bejlikcsi efendinek is, aki a külügyminisztérium alárendeltje és főfoglalkozása a fontosabb okmányok és fermánok kiállítása és megszerkesztése. E hivatal ma már mindinkább önállósul.

Vissza az oldal tetejére

Pallos

a nyugati egyenes, inkább szúrásra való kardnak az a neme, amely a magyarok ízlésének megfelelő jelleget kapott, s ismét inkább vágásra, mint szúrásra való. Ilyen a Kinizsy Pál sírjában talált, két kézre való, széles pengéjü, egyenes magyar kard. Schuchardt szerint a P. elnevezés v. a magyar pallani v. a török pallából származik. Később e néven nevezték a német vértesek nehéz kardját.

Vissza az oldal tetejére

Pallósjog

(jus gladii), a magasabb, jelesül a halállal büntetendő (főbenjáró) bűntettekre is kiterjedő büntető hatóság.

Vissza az oldal tetejére

Attila  kardja

Priskos rétor és Jordanes említik, hogy Attila feltalálta a had istenének szentelt és sok század óta elveszett kardot, melyhez az a hit volt füzve, hogy a ki birja, az egész világ urává lesz. A kardot egy pásztor találta meg, ki észrevette, hogy egyik tehene sántikál s a vér nyoma után menve, egy a földből kiálló kardra akadt, melyet kiásott és Attilának vitt el. (Priskos, Bonni kiad. 201 . - Jordanes, Closs kiad. 93-94, 129-130 l.) A kardról egy későbbi német krónikás, aschaffenburgí Lambert (Pertznél VII. 185.), azt mondja, hogy a magyar királyok birtokában volt, Salamon király anyja azonban 1071-ben a bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette, aki viselte. A kard tisztelete régi szkitha szokás (Hérodotos IV. 52), valamint megvolt a rokon szarmatáknál is, kiknek egyik ágáról az alánokról irja Ammianus Marcellinus (XXX. 2.), hogy náluk nincs egyház vagy hasonló szent hely, csupán meztelen kardot szúrnak barbár szertartások közt a földbe s azt tisztelik Mars gyanánt. Egy ilyen kard kerülhetett tehát Attila birtokába, miről az udvarában megfordult Priskos beszél. Hogy a magyar királyi ház birtokában volt-e olyan kard, melyről azt hitték, hogy Etele kardja: nem bizonyos. Igaza van Hunfalvynak (Magy. Ethn. 299.), hogy egy ilyen kardot a nemzet legszentebb ereklyéjének tekintettek volna s nem igen hihető hogy a mondákban emléke ne maradt volna. Mindamellett az alán szokásnak van valami nyoma. Ilyesmire emlékeztetnek legalább azok a XIII-XIV. századbeli kardok, melyeket a székelyföldi erdőségekben több helyen, mind a Bodzán, Páván, Dálnokon stb., a földbe szúrva találtak minden egyéb melléklet nélkül. Mintha utolsó maradványai volnának ezek a régi kardtiszteletnek, mely a szkitháktól és szarmatáktól egyéb kelet-európai néptörzsekhöz is elhatolt.

Vissza az oldal tetejére

A régi magyaroknál

A magyarság legősibb fegyvere a nyíl volt, melyben kiváló jártasságot szerzett, s mint valamennyi közép-ázsiai és kelet-európai turán, különösen kitünt a lóhátról való nyilazásban; a pogánykori magyar leletekben előforduló nyilcsúcsok vasból készültek és szegben végződnek, melyet a könnyü fából készült szárba szurtak s fonállal körültekerve erősítettek meg. Szintén ősi fegyver a lobogós

Kopja

melynek legrégibb emlékeit a Jeniszei-menti sziklaképeken s u. n. Attila-féle nagy-szentmiklósi kincs egyik korsójának szarmata vitzén találjuk. A kissé görbe, keskeny pengéjü, rövid, könnyü kard nem tartozik legősibb fegyvereink közé s a honfoglalás korában sem volt általánosan elterjedve, leleteink közül csupán a szolyvaiban, nemes-ócsaiban és székesfejérváriban fordul elő, találtak Bene pusztán is, de ez elveszett; az elnevezés perzsa eredetü s hozzánk valószinüleg a kelet-európai szkíta-szarmata elemtől került.

Vissza az oldal tetejére

Csákány

Régi magyar fegyver, mely - nevét tekintve - a törökfajta elemektől került hozzánk. A csákány szó ugyanis a török-tatár csak azaz üt, vág, metsz tőbül képzett igenév, mely a magyarnak teljesen megfelelő Ťcsakanť alakban megvan a kirgizeknél, akik hosszunyelü baltaát értenek alatta. A C. szó (cekan, csokan, csjukan) el van terjede egész délkeleti és keleti Európában; megvolt már az ó-szlovénban, megvan az orosz, lengyel, vend, szerb bolgár, oláh és albán nyelvekben , ami arra mutat, hogy ama török elem hatásának nagyon réginek kell lennie. S valóban, a régészeti leletek szerint a C. elterjedése a kelet-európai népeknél a szarmaták feltünésével hozható kapcsolatba. Talán már a bronzkori C.-ok is a magyarországi leletekbena jazigoktul és más szarmata-törzsektől származnak; de ha ezt nem lehetne is igazolni, a kora népvándorláskori leletekben, mint Keszthelyen, Nemesvölgyön Ordason stb. előforduló C.-ok mindenesetre e népségnek tulajdoníthatók. Ez a típus hosszu, keskeny pengéjü mely éle felé csak kevéssé szélesedeik ki s tompa ,négyszögü fokkal van ellátva; egészben véve megfelel annak a - egész napjainkig fenmaradt fokos - tipusnak, melyet máskép baltának is hivnak és nagyban különbözik a régi germánok hosszan lenyuló, éllel ellátott csatabárdjától. A régi magyar C.-bólé tehát épp az a rész hiányzott, ami később megkülönböztető jegyévé vált: a madárorrhoz hasonló hegyes vég. A középkori magyar C. tipikus alakját Szt. László régi képein látjuk; ez már közeledik a bárdhoz v. szekercéhez, éle felé kiszélesedik a penge s az él félkörívalakuvá válik. Ez a tipus megvan a középázsiai törököknél is, akik ajbaltának vagyis holdbaltának, holdalaku baltának nevezik. A XIV. század vége felé a C. foka tüske alakuvá kezd átváltozni ,mely később mindinkább megnőtt s annál fontosabb szerepe lett, minél inkább elterjedt a lemezes páncél a régebbi pikkelyes vagy sodronygyűrüs vasing helyett. A XVI. század kezdetén már nemcsak nálunk, de nyugaton is feltüntek azok a madárorru C.-ok, melyeknél a vágásra alkalmas éles pengét a páncél átlyukasztására solgáló hegyes vég váltja fel; ez a tipus az után meg is marad, ugy hogy ma C. alatt csakis ilyen hegyes végü fegyvert értünk. (Arch. Ért. 1890. Évf. X. k. 406-408. I.)C. a mai használatban 15-20 cm. hosszu s egy kevset meggörbített hegyes ék, melynek vastagabb vége, mint egy kapalyukkal van ellátva a nyél számára; a lágyab vagy laza kőzet ledolgozására szolgáló szerszám; különösen a kőszénbányászatnál nélkülözhetetlen; evvel a szerrszámmal kell a kőszéntelepbe bevágni a rést és vágatékot, hogy azután a kőszenet nagyobb darabokban lehessen lefejteni. Van kettős C. is , melynek egyik vége hegyes, a másik pedig a nyéllel kesesztbenálló éles ékalaku. Malmokban a malomkövek élesítésére szintén csákányokat használnak, melyek a legkeményebb acélból készítvék és rövid nyélre vannak erősítve.Csákány-kalapács

Vissza az oldal tetejére

Sisak

a csúcsos süveghez volt hasonló, az orrvédő vas ekkor még hiányzott, valamint a sisak aljáról lelógó sodronytakaró is; néha a sisakot azelőtt ezüst lemezzel bevont süveg helyettesítette, ilyen sisaklemezt találtak Szolyván; a pajzs kicsiny volt s kerek, mint a keleti népeké és bizanciaké.

Vissza az oldal tetejére

Kard

Vágó vagy döfő, vagy vágásra és döfésre egyaránt alkalmas szálfegyver. Főbb alkatrészei: a penge és a markolat. A penge lehet egyenes v. görbe; ez utóbbiak csakis vágásra alkalmasak, mig az egyenesek, a szerint, amint súlypontjuk vagy a markolat, vagy a penge hegyéhez közelebb esik: döfésre, vágásra, vagy döfésre és vágásra alkalmazhatók. Az európai hadseregeknél jelenleg leginkább oly pengéket használnak, melyeknek a markolthoz közel eső részük egyenes, azután a penge ívszerü s végök ismét egyenes, a penge hegye és alsó egyenes része pedig a markolat tengelyének meghosszabbításába esik; az ily kardok mind vágásra, mind döfésre alkalmasak, de csakis a harctéren, ahol csakis igen ritkán vívnak párbajt, amire e pengék kevésbbé alkalmasak, mert súlypontjuk elhelyezése miatt a döfés iránya bizonytalanná, a vágás pedig nem eléggé hatásossá válik. A markolat 10-20 cm. hosszu és a vívó kezének megvédésére védőkeresztrúddal és többnyire még ezenkivül markolatkosárral van ellátva. A kard pengéjének elrejtésére szolgáló hüvelyt fából készítik s vagy bőrrel, bársonynyal stb.-vel vonják be, vagy csakis a hüvely alsó - a penge hegyét magába foglaló - részére alkalmaznak fémborítékot, hogy a penge hegye a kard viselőjét meg ne sebesíthesse, vagy pedig az egész fahüvelyt fém- (közönségesen vas v. sárgaréz)-hüvelybe teszik.A legrégibb, kőkorszakbeli kardok valószinüleg kiélesített vagy meghegyezett husángok voltak, aminőket a Csendes-oceán szigeteit lakó, a fémek használatát nem ismerő benszülöttek még e század elején is haszáltak. A Schliemann által Mikenén talált bronzkardok (l. még Bronzkorszak) 80 cm.-1 méter hosszuak és csakis döfésre alkalmasak; a régi jón görögök által használt kardok (xifosz) pengéi csak fél méter (két arasz) hosszuak, 3 ujjnyi szélesek, hegyesek és kétélüek voltak, ugy hogy azokkal nemcsak döfni, de vágni is leheett: a dórok kardja (machaira) is döfő-vágó volt, de pengéje csakis egyélü volt. A rómaiak a cannaei csata utáni évekig egyélü, csakis vágásra alkalmas karddal (ensis) harcoltak; azután azonban az ibérek által használt, döfésre és vágásra egyaránt használható gladius-szal fegyverezték fel katonáikat s a Kr. u. II. sz. közepétől kezdve több légiónál a germánok hosszu, kétélü, csakis vágásra alkalmas "spáthá"-t használtak. Az árjafajhoz tartozó népek általában mindig és mindenütt egyenes kardokat használtak s a döfésre fektették a fősúlyt, mig ellenben az uraltaji népek mindig a csakis vágásra alkalmas görbe kardokkal harcoltak. Európába a hunnok hoztak először görbe kardokat s a később Európába jövő avarok, bolgárok, kunok, törökök és tatárok is görbe kardokkal voltak felfegyverezve. Az árja népek közül csakis a valószinüleg már a középkorbn ural-altaji népekkel sokat érintkező lengyelek használtak görbe kardokat.A legjobb kardot készítik összehegesztett vas- és acélrudakból. Két acélrúd közé tesznek egy vasrudat s a nyalábot a hegesztő melegig való izzítás után kikovácsolják; ezután középen eltörik, újra nyalábba rakják, megforrasztják s karddá kovácsolják ki. Eképen a kard közepére két és szélére egy-egy acélréteg kerül, ami az él jó kialakítására és a felszini keménységre okvetetlenül szükséges. Az acéllapok között levő kovácsvas-réteg a pengének szivósságot ad. A közönségesebb kardokat folyasztott acélból gyártják. A kihengerelt rúdból megfelelő darabot levágnak és egy meleggel a kardpenge eredeti alakjának 2/3 hosszuságára és szélességére és másfélszeres vasagságára nyujtják ki, ezután ráhegesztik a nyél kialakítására való 25 mm. széles és 7 mm. vastag lapos vasat, még pedig olyképen, hogy ezt alakra hajlítva, a penge szélét beledugják, ezután hegesztő melegig izzítják s végül kovácsolással egyesítik és a kivánt alakra idomítják. Sok helyen a penge-acélból nyujtják ki a nyelet. Ennek megtörténte után kovácsolják ki a pengét; rendesen három meleg elégséges a nyél és penge hegye közti rész és két meleg a 150-200 mm. hosszu, kétélü hegy kikovácsolására. A végső kovácsmunka a vércsatorna és az él kialakításából áll. Az elsőt gömbölyü alsó és felső bélyegítővel háromszori izzításra készítik el. Az előkovács az üllő nyilásába dugott alsó bélyegítőre ráteszi a pengét, a pengére pedig a felső bélyegítőt, melyre a ráverők kemény ütéseket mérnek; minden ütés után az előkovács a pengét hosszanti irányában kissé előre tolja. Midőn a vércsatorna kész, az előkovács az él alakításához fog, ezután pedig a nyél végleges alakját adja meg. A kikovácsolt pengét reszelővel vagy surló korongokkal letisztogatják, ezután megedzik és az edzett pengét széntűz felett megeresztik egészen a sárga szinnek megfelelő keménységre.A megeresztett pengéket a köszörülő műhelybe viszik és itt 6-7 m. kerületi sebességgel forgatott homokköveken megköszörülik, ezután pedig csiszolják és fényezik. a kard csiszolásához 25-900 mm. átmérőjü fakorongokat használnak, melyeknek felszinét faggyuval összekvert csiszoló-porral (smirglipor) kenik be. Csiszolás után a pengét hamuval vagy mészszel megtisztogatják és faszénnel bekent fakorongokkal kifényezik. Jó a penge, ha hegyét deszkához támasztva, 250 mm. ív magasságig való hajlítás után erdeti alakját újból viszakapja és falapra vagy 400 mm. átmérőjü fatuskóhoz ütve, nem törik el vagy görbül meg. A jó penge élének nem szabad kicsorbulnia, ha vele élére állított 6-8 mm. vastag lapos vasat megvágunk. Nagyjában igy gyártják a szuronyokat és lándsákat is. Újabban a pengéket durván kihengerlik s végleges alakjukat kézzel adják meg. A legkiválóbb kardművesek Solingenben és Steyrben vannak. E két helyen már a XII. ssz.-ban virágzó műhelyek voltak.

Vissza az oldal tetejére

Szablya

egyélü s kisebb-nagyobb mértékben görbe kard, melynek külső széles van kiélesítve s ez különbözteti meg azoktól a sarlómódra belső felükön kiélesített görbe kardoktól, melyek az európai árjáknál a régi dákoktól kezdve egész a Sz. elterjedéséig voltak használatban. A Sz. elnevezés már a népvándorlás korában meghonosodott a szlávoknál s az őket környező népeknél (ó-szláv, orosz, délszláv: sabjla, lengyel: szable; cseh: savle; bolgár: sabija; litván: szoblis; oláh: sabiu; albán: sáblye), de még a Nesztor korabeli oroszok csak a kozárok, bessenyők s már turánok kardját említik sablja néven, a saját kardjukat mec-nek hivták. Később a nyugati nyelvekben is mindenfelé elterjedt szó a görbe kard megjelölésére (német: Säbel; holland és skandináv: sabel; olasz: sciabla, sciabola; velencei: sabala; francia, portugál: sabre; spanyol: sable).A Sz. Magyarország területén legelőbb a népvándorlás korában tünik föl s két változatban fordul elő, egyik a szrmata-hunn, másik az avar Sz. A penge mindegyiknél keskeny, nem valami hosszu, görbülése is csekély, sőt a csúnyi Sz. egyenes, a markolat szintén egyenes mindkét változatnál, csupán a keresztvas alkotásában van köztük eltérés, mely a szarmata-hunn Sz.-nál egyenes, hosszu, négy oldalu pálcát képez s közepe felé jól megnyult végekkel ellátott romboid idomba megy át, míg az egykoru német forrásokban "gladius Huniscus"-nak nevezett avar Sz. keresztvasa rövid és széles lemezből áll, mely tojásdad csúcsban végződik és középrésze szabályos rombust alkot s erre néha préselt díszítésü négyszögü aranyozott ezüst lemezkét erősítettek. Mindegyiktől különbözik a honfoglaláskori magyar Sz., melyből ez idő szerint Magyarország területéről hat példány ismeretes, u. m.: a nemes-ócsai, székesfehérvári, tarcali, bezdédi, egyik szolyvai (a másik avar jellegü) s a gombási. Sokkal ritkábbak a középkori magyar Sz.-k. Ezen időben nagyon elterjedtek nálunk a jobb vasu egyenes nyugati kardok, a nélkül, hogy a Sz.-t teljesen kiszorították volna a használatból. Az Anjou-kori sz.-t csak képekből ismerjük, minők: Nagy Lajos udvari vitézei, Attila, Lél stb. Sz.-ja a Képes Krónikában, Aquila Jánosé (1377) a veleméri templom falfestményein stb., de főbb sajátságai ezekből is megállapíthatók. A penge itt már a vége felé erősen meggörbül, hossza csak 50-60 cm., ellenben a markolat már két kézre való s egész szabásában megfelel a nyugati kardok nagyságát: 90-92 cm. hosszu, a markolattal együtt pedig 105-110 cm. Jellemzi ezeket a kiugró pengehát, ami oly módon állt elő, hogy a penge végét harántosan levágták a XV. sz. vége felé annyiban alakult át a pengevég, hogy a pengehát kiugró részétől kezdve kiszélesbült s mindkét felén ki volt köszörülve, ami ettől fogva egész a XVI. sz. végéig a Sz. jellemző sajátsága maradt. Ezen Sz.-k leginkább Olaszországban, különösen Genovában és Velencében s talán még Milanóban készültek, mely városok a XVI. sz.-ban is ellátták ugy Magyarországot, mint a Keletet Sz.-pengékkel, u. n. fringiákkal (l. o.); a török uralommal azonban a damaszkusi és más keleti, persa stb. Sz.-k is nagyon elterjedtek nálunk, amelyeknek különösen a magyar Sz.-idom további fejlődésére volt nagy befolyásuk, amiben nem kis részt tulajdoníthatunk annak a körülménynek, hogy a magyarországi legrégibb Sz.-formák a keleten még folyton megvoltak, ugy hogy a mi avarkori Sz.-ink s a XVI-XVII. sz.-beli középázsiai Sz. jellemző sajátságai közt alig találunk egyéb különbséget, mint hogy ez utóbbinál a markolat kissé előre görbülő fejben végződik, meg hogy a penge görbébb, míg a XVI. sz.-ban a magyar Sz.-nál a hunn-szarmata és Árpád-kori tipus hosszu, egyenes pálcát alkotó keresztvasa tünik fel ismét, középrészén keresztbe fektetett pálcaszerü hosszu nyulványnyal ellátva, a markolat vége kissé előrehajlik s madárfejre emlékeztető idomba megy át. A markolatnak ezen alkotása a későbbi időkben annyi változáson ment keresztül, hogy a XVIII. sz.-ban a keresztvas hátsó vége megrövidült, elül pedig derékszögben a markolatfej irányában fölhajtották, mint p. a kuruckardoknál, majd pedig azzal összekötötték, mint a mult századbeli fringiáknál s egész 1848-ig a huszárkardoknál, ugy hogy ilyen módon a markolat régebbi alkatrészeihez egy újabb tag, a kézfejvédő vagy ökömentő vas járult, ami helyettesítette a nyugati kardoknál alkalmazott kardkosárt.

Vissza az oldal tetejére

Kaftán

hosszu hálóköntösszerü keleti ruhadarab, mely főleg a mohammedán népnél van divatban. Régebben díszöltönyt jelentett, melyet különös kitüntetésképen a szultán szokott volt kedvelt alattvalóinak ajándékozgatni. Persiában és Közép-Ázsiában még mai nap is megvan ez a szokás. Mai napság egyszerü ruhadarab, felső ruha. Innen kaftandsi v. K.-agaszi a főruhatáros, főleg mint udvari hivatal. E helyett újabban az esbábdsi basi (főruhatáros) kifejezése van használatban.úKaftan

Vissza az oldal tetejére

Vitézségi érem

II. József császár 1789. alapított egy arany és egy ezüst vitézségi érmet oly legénységállománybeli katonák számára, kik magukat vitéz és önfeláldozó cselekedetekkel az ellenség előtt kitüntették. Ő felsége 1848-ban az ezüst vitézségi érmet egy nagy (I. osztályu) és egy kis (II. osztályu) részre osztotta. Az arany és a nagy ezüst V. tulajdonosai mig katonai kötelékbe tartoznak vagy államszolgálatban állanak, pótdíjat kapnak, mely a megszerzéskor viselt rendfokozathoz van szabva. A kis ezüst V.-mel pótdíj nem jár. A vitézségi érmek adományozási joga a hadseregparancsnokot illeti, ki azonban ezen joggal időlegesen az alája rendelt hadtestparancsnokokat is felruházhatja. Majdnem minden államban vannak hasonló érmek arany, ezüst vagy bronzból (vörösrézből), melyeket egy érdemrend szalagján a mellen vagy a gomblyukban viselnek. A mi vitézségi érmeinket a tiszti érdemkereszt szalagján hordják.

Vissza az oldal tetejére

Aranysarkantyú-rend

(most szt. Szilveszterrend), pápai lovagrend, melyet valószinüleg IV. Pius pápa 1559-ben alapított, tagjait lateráni udvari pfalzgrófoknak s az arany milicia lovagjainak nevezték. Jelvény e: arany, fehér-zománcos maltai kereszt, szárai között sugarakkal, alsó karjáról kis arany sarkantyú függ, a középpajzson kék zománeon szt. Szilveszter képe látható, ezzel a körirattal: " Sanctus Silvester pont. max.", hátlapján: "MDCCCXLI" évszám "Gregorius XVI restituit" körirattal.

Vissza az oldal tetejére

Aránysarkantyús vitéz

A magyar király, koronázása alkalmával, néhány érdemes nemes urat szt. István kardjának érintésével aranysarkantyús vitézzé avat. Ujabb időben az aranysarkantyús . vitézzé avatandókat a miniszterelnök hozza javaslatba. A rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem rendjeleik, sem szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt. III. Károlynál 6, Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V. Ferdinándnál 27, a legutolsó koronázásnál pedig 28; hajdan a csizmán aranysarkantyut viseltek, valamint a kalpagon a forgó alatt szintén kis aranysarkantyut. (Cziráky: De ordine equitumauratorum. 1792.)

Vissza az oldal tetejére

Bombárda

középkori hajítógép amelylyel 25-100 kg.-os köveket hajítottak az ellenfél váraiba, v. várvivó készülékeire; később azokat a lövegeket nevezték B.-nak, amelyek lőporral és kőgolyókkal töltettek meg. Olaszországban meg Franciaországban hosszucsövüek, Németországban pedig rövidcsövüek, azaz mozsáralakuak voltak. I. Mátyás királyunk Bécs ostroma alatt is nehány olasz, azaz hosszu bombárdát alkalmazott a Duna elzárására felhányt sáncokban.Bombardement

Vissza az oldal tetejére

Számszeríj

(lat. balista, arcubalista; ném. Armbrust), középkori hajítógép, íjforma lövőszerszám; már Plinius ismeri, de különösen a XII. sz. óta használták nagyon Közép-Európában egészen a XVI. sz.-ig. A nagyobb Sz.-akat tornyokra, szekerekre erősítették s a lövedék 250 lépésről átfúrt egy-egy páncélt. Magyar neve a szláv szamosztrelj név átalakítása (mely szó mintegy magától lövő nyilat jelent).

Vissza az oldal tetejére


<< Vissza